Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

kasok toborzása a termelés szinten tartása érdekében. Kezdetben a környék lakossága idegenül állt a bányamunka előtt, bár több évtizedes tapasztalat már volt a megyében. Csak kevesen vállalták a földalatti munkát, inkább a külszínen az ún. urasági munkát vállalták. Az 1873-as bécsi világkiállításon már fényképen mutatta be a társulat munkásainak nemzetiségi összetételét. Nógrádból kilenc fős csoport képviselte a bányamunkásokat. így szerepeltek felső-magyarországi német (szepességi), magyar (borsodi), szlovák (liptói), salgótarjáni magyar őslakó, egy egyenruhás bányamunkás, cseh, stájer, krajnai, lengyel munkás. „Ezen soknyelvű munkástestület szintén a vállalat jellemzésére szolgál" - írták. Ezek a toborzott munkások nem voltak gyakorlott bányászok, csak egy részük mondhatta el magáról, hogy már látott belülről bányát. Ezeket be kellett tanítani, gyakoroltatni, ezért csak lassan sikerült a szinte teljesen homogén magyar nyelvű munkástörzset kialakítani. 1869-ben már 1300 munkás dolgozott a társulat bányáiban, 1871-re 1800 feletti volt az átlag, bár a téli hónapokban 2200 főt is foglalkoztattak. Szabó Zoltán így jellemezte ezt az időszakot: „A palóc régebben, ha elment a bányabejárat előtt, undorral nézett a sötét lyukba és sietve továbbment, esetleg kiköpött. A bányász csúfnévnek számított közöttük, föld alatt turkáló, piszkos embert láttak benne és többnyire idegent. A bányászok legnagyobb része jött-ment volt s a vidék népe sokáig nem is vett részt a bányák kiaknázásában"

27 A telepek kialakulását vizsgálva megállapítható, hogy 1868-ban négy, 1869-ben két lakóház épült, melyben a munkásaik fele (600 fő) talált csak otthonra. A munkásság többi része a szomszédos községekben, illetve régebbi társulati házakban helyezkedett el ideiglenesen. 1884-ben több mint 1800 családos és nőtlen munkás lakott társulati lakásokban. Tiszti és altiszti lakóházak, irodák is épültek. Az első iskola 1871-ben a volt Jankovich kúriában létesült. 1885-ben már Inászón is újonnan épült iskolában tanították a bányászok gyermekeit. A bányatárspénztár 1866-ban létesült, 1870ben 36 ágyas kórházat adtak át Salgótarjánban. 1870-től élelemtár is működött. A konszolidációt akadályozó tényezők közül a nehézségeket is meg kell említeni. A kiegyezés utáni „agrárország" szorosan kapcsolódott az aratási eredményekhez. 1868-1888 között négy rossz aratási év súlyos gondokat okozott a szénbányászatnak is. A fogyasztás rohamosan csökkent. A mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipar, malmok, szeszfőzdék egyik napról a másikra bezártak. Az ipari termelés csökkentése maga után vonta a másik nagy fogyasztó, a vasút rendeléseinek csökkenését. Ekkor jelentkezett erőteljesen a magyar szénbányászat fejlődésének az egyik akadálya, a vasúti díjszabási politika. A tarjáni vasút a szállítási gondok megoldására épült, a MÁV alapját képező vasútvonal forgalma ennek ellenére gyér volt. Üzemköltsége és tarifája magasnak bizonyult. A 125 km hoszszú vasút forgalmában a teheráru forgalom volt a jelentősebb, a személyforgalom ezzel szemben csekélynek bizonyult. Hiába érvelt a vállalat egy rossz üzletév után a kormánynál azzal, hogy „a hazai kőszénbányák javára való gyökeres megváltozása csakis vasutaink árszabályainak belforgalomban való leszállítása által - mely eddig is bár eredmény nélküli törekvéseinek tárgyát képezték, továbbá nagyiparunk fokozott emelkedésétől, annak fejlődésétől és szaporodásától remélhető biztosan". Az állam a vasútvonalon a 8/10 kr-os viteldíjat mérföldenként nem csökkentette. A magyar kézben lévő vasúton sem segítette a magyar szén boldogulását, a kamatbiztosítás mellett nem volt a magyar államnak befolyása a díjszabás alakítására és így a vasutak a szénszállításnak csak technikai és nem üzleti feltételeit nyújtották. Ugyanis 1868-ban a MÁV 125 km-es vonala mellett a magánvasutak osztrák kézben voltak, melynek hozamáért az állam kamatbiztosítást vállalt anélkül, hogy befolyásolni tudta volna a díjszabás kialakítását. Az 1876-os reformdíjszabás sem hozott változást, a vasúti politika kétszeresen is sújtotta a magyar szénbányászatot. A külföldi ipari hanyatlás idején a külföldi szénbányák jelentős veszteséggel vitték piacra termelt szenüket, ami megrendítette a hazai szénbányák rentabilitását. Kőnek Sándor a barnakőszén termelés általános problémáit ebben az időben abban látta és kereste, hogy „egyrészt a merő rivalitásból származó nem egészséges versenygés az által mérsékelhető, ha a kisebb bányabirtokosok egyesülnek; de ily egyesülésnek még más üdvös eredménye is van, t. i. a kezelési és központi költség ily társulás folytán tetemesen kevesbedvén, a termelés maga olcsóbbá lesz, úgy hogy alacsony piaczi ár mellett is a vállalat jövedelmező lehet; például szolgálhat erre hazánk leggazdagabb szénvidéke, a nógrádmegyei, melynek egyes bányatelepei két hatalmasabb társulat kezében pontosainak össze, t. i. a salgótarjáni bányamívelési részvénytársulat és a felső-magyarországi egyesűit kőszén442