Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

A nógrádi, pontosabban a Salgótarján környéki szénbányászat is csak az 1840-es években kezdődött meg. A Pest-Salgótarján között megépült vasútvonal megszüntette a távolsági szállítás nehézségeit, amit pl. erősítenek a kiegyezést követő politikai körülmények, és az önálló állami lét hatása az iparosodásra. 3.2. Az üzemszerű barnakőszén-bányászat megindulása A 19. század első évtizedeiben a felsorolt nehézségek ellenére már mintegy 100 lelőhelyen „ástak" szenet, főleg a helyi igények szükségletei szerint szerte az országban. A 18. századi előzmények után az 1830-40-es évek érlelték meg a modern magyar gazdaságpolitikai koncepciót. A mezőgazdaság-ipar-kereskedelem szorosan összefüggő fejlődésének szüksége volt az alapanyagot és az energiát szolgáltató bányászat beilleszkedésére ebben a kialakuló folyamatban. Az iparosodás azt jelentette, hogy magának az iparnak kell megújulnia, gazdasági és műszaki értelemben. A kézművességet, melyet ebben a korban iparnak neveztek, a céhes keretekből a magát gyáriparnak nevező manufaktúraipar szabadította ki a reformkorban. A szabadságharc bukását követően a feudális maradványok az ipari forradalom kibontakozását időszakaszosan elodázták, de a fejlődést már nem akadályozhatták meg. A bányajog fő formáját az 1854. május 23-án kibocsátott osztrák általános bányatörvény képezte, melyet bizonyos módosításokkal (1861., 1869.) kiegészítésekkel 1945-ig, majd formailag 1960-ig alkalmazták. Ez az osztrák általános bányatörvény a Habsburg birodalom egész területén a polgári átalakulást elősegítő, az energiaigényt kielégítendő bányászatnak a tőkés a folyamatba való beilleszkedését célozta. Amikor a fenntartott ásványok vonatkozásában bevezette a bányaszabadság elvét, a föld tulajdonosától elvonta a szénbányászat jogát (illetve nekik is kötelező lett engedélyért folyamodni esetleges bányanyitás érdekében) s ezzel a bányászati jog megszerzését mindenki számára lehetővé kívánta tenni. A földbirtokosok úgy vélték, hogy a bányatörvény sújtja érdekeiket, csorbítja a tulajdoni jogot és egyoldalú. Az uralkodó beavatkozása után, 1861-es határozat az állam beleszólását jelentette az egyébként korlátlannak elismert földtulajdon szférájában. Az adományozással megszerzett bányatelket önállóan telekkönyvezték, sőt a bánya feszíni ingatlanait is bejegyezték a bányatelekkönyvbe. A földtulajdontól azonban az ásványi nyersanyagok tulajdona elvált, mert az ingatlantulajdonos is csak abban az esetben kutathatta fel és termelhette ki a földjében található ásványi nyersanyagot, ha erre az államtól adományt kapott. A szorosan vett Magyarország területén az 1861-es országbírói értekezlet a földbirtokosok tiltakozó nyomására a szenet kivette a fenntartott ásványok közül, s az igazságügyi miniszter az 1868. évi LIV. te. alapján 1869. III. 30-án kelt rendeletével továbbra is érvényben tartotta. Mivel a nem fenntartott ásvány most már a föld tartozékát képezte, azzal az ingatlan tulajdonosa szabadon rendelkezhetett. Ezzel visszaállították a földtulajdonosok előzetes beleegyezési jogát, ami maga után vonta a terrágium fizetési kötelezettség elismerését. Ennek ismeretében nem véletlen tehát, hogy a létesült kisbányák tulajdonosai a földjükből másként megélni nem tudó kisbirtokosok, illetve megbízottjaik sorából került ki. A 19. század első felében általában rosszul művelt szénbányákról lehetett szó, mert legtöbb esetben olyan magánosok kezében voltak, akik sem a szükséges felszereléssel, sem a megfelelő tőkével nem rendelkeztek, de legfőbbképpen a széntermelés tudományát nem ismerték. Elmondható, hogy minden szabály, rendszer és előrelátás nélkül, tetszés szerint, szállítási és piaci nehézségekkel küszködve próbálták a szénbányákat életre kelteni. E korszaknak mégis az a legjellemzőbb sajátossága, hogy felismerték a szén használati értékét, melynek gyakorlati eredménye abban nyilvánul meg, hogy a kistőkéjű vállalkozók bányanyitásokat kezdeményeztek többek között Nagykürtös, Salgótarján, Mátraszele, Kazár, Pálfalva határában. Az első tárnák a szénkibúvások mellett, 60-100 méter hosszúságban hatoltak be a széntelep mélyébe. Az ácsolást a környéken található faanyagból nagyon rendszertelenül végezték, mivel még a fáról is a bányászoknak kellett gondoskodniuk, pontosabban velük fizettették meg az árát. A művelés egyes munkafázisait a legprimitívebb módon, gépek nélkül, kézi erővel végezték (szellőztetés, vízemelés, anyagszállítás stb.). E kez45