Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)
CSECSEMŐKOR - Pólyázás
díszítettek. Mivel az első világháború után nem lehetett sávolihoz hozzájutni, ők is áttértek a fehér gyolcsra, a tehetősebbek azonban inkább damasztot vásároltak. Ez utóbbi anyagból készült huzat csak addig számított ünneplőnek, amíg ki nem mosták, mert akkor vesztett fényéből. Gyermekenként egy ünnepi huzat volt, ugyanaz,amiben keresztelték. Hétköznapra legalább kettő kellett, hogy legyen váltás, de átlagosan 3-4 darabot készített az anya. Szükség szerint cserélték a pólyapárna huzatát, reggel azonban mindenképpen tisztát kapott a gyermek fürdetésnél. Maga a párna kiszolgált egy gyereket, utána kidobták. Pólyázáskor a slingeléssel díszített sarokhoz esett tehát a csecsemő feje, amikor ráfektették a vánkuskáta.. Először az alsó, majd a balról eső sarkot hajtották rá, végül a jobb sarkát. Utána rögzítették a pólykötővel olymódon, hogy az alá fektetett szalagot egyszer felül, egyszer alul keresztben áthúzták, végül felül, a lábánál megkötötték bukona} 0 * Az adatokból úgy tűnik, nem volt kizárólagos terminológia a pólyakötőie. Mondták esetenként pólyakötőnek (Litke, Ludányhalászi), pámakötőnek (Ipolyszög), vánkuskötőnek (Ipolyvece), babakötőnek (örhalom), pólyázó-zsi rtórnak (Litke), vagy csak egyszerűen kötőként emlegetik (Drégelypalánk, Patak, Dejtár). Gyakran azonban anyaga alapján nevezték meg, pl. szatying, szőrmadzag, cifrakötél, rece stb. Falvanként némi időbeli eltérés mutatkozik, nagyjából azonban megállapíthatjuk, hogy a múlt század végén egyszerű, cigányszátvdn szőtt kenderszalagot (szatying), illetve vásáron vett gyapjúszalagot (szőrmadzag, szakácskötő, gyapjúgallong, cifrakötél, zsinór) használtak. Az utóbbi jobbára élénk lilás-rózsaszínű volt, idősebb asszonyok későbbi gyermekeinél inkább zöld vagy szilvakék. A századfordulótól a szatying mindinkább hétköznapi használatú lesz. Az első világháborút követően az ünnepi pólyakötőhöz már vásáron, boltban vesznek 5-6 cm széles, püossal mintázott pamutszalagot (rece, tótvarrás) olyat, amit a lepedők, abroszok széleinek egybedolgozására is használnak. A 20-as évektől jelenik meg ennek selyemmel átszőtt változata,amiből már van tiszta fehér, fehér alapon piros, rózsaszín vagy világoskék mintájú. Míg gyűjtőterületem keleti felén a fehéret tartják legszebbnek, Dejtártól számítva nyugatra már a csecsemő neme szerint választottak a piros, rózsaszín, ületve kék mintájú között. A régi divatú keskeny szalagokból 2 métert számoltak, a récéből elég volt kevesebb is (általában másfél méter), mert ennek végéhez már fehér taftszalagot varrtak, s azzal kötötték csokorra. Pólyakötőből hétköznapra egy—kettő volt, ünnepre egy feltétlenül kellett, aki tehette, vagy adott rá, vásárolt többet is. -
