Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)
KERESZTELŐ - Keresztelő
csecsemő, még a másnapot sem várták meg, mindjárt szaladtak vele a paphoz. Többen úgy magyarázták, hogy a keresztanya azért is sietett a bába bejelentését követően az újszülött házához, hátha üyetén közreműködésre van szükség. Ha úgy ítélték meg a helyzetet, hogy már erre sincs idő {végképp nem életrevaló a kisbaba, nagyon odavót), vidékünkön is gyakorlat volt mindkét felekezetnél, hogy a bába megkeresztelte. A háznál mindig tartottak otthon szenteltvizet, de ha esetleg nem lett volna, az egyházi szabályok szerint is elegendő bármilyen tiszta víz, amivel a bábaasszony, jobb hüvelykujját belemártva, keresztet rajzolt a csecsemő homlokára. Közben elmondta a közismert vallási szövegformulát. A szokásnak e területen nem volt külön megnevezése, 47 legfeljebb azt a megfogalmazást emh'thetem, hogy házilag megkér esz tő ték. Ez szabályos keresztelésnek számított, az egyház is elismerte, s ha mégis életben maradt a gyermek, elvégezte ugyan a pap az előírt keresztelő szertartást, de a keresztvízzel történő, megtisztító célzatú aktust nem ismételte meg. 48 A csecsemő megkeresztelését korábban hiedelmi indokok is siettették. A néphit szerint ugyanis keresztelésig a gyermeket fokozottan veszélyeztetik az ártó hatalmak. A két világháború között az idősebb generáció többnyire még hitt abban, hogy üyenkor mindig gonoszok foglalkoznak vele, emiatt a gyermek nyugtalan, nyűgös, rosszul alszik, nem eszik rendesen. Némi védelmet véltek biztosítani az általános érvényűnek tartott gonoszűző szerek, praktikák révén. 49 Talán az óvónév problémakört sejthetjük azon szórványosan fellelhető előírás mögött, miszerint keresztelésig nem jó nevén szólítani a gyermeket. Inkább kicsikémnek, aranyamnak hívták. 50 A szokás értelmezésére azonban már nincs adat. Mindezek mellett, általános felfogás szerint az volt leginkább célravezető, ha a kritikusnak tartott időszakot megrövidítik: Vigyétek el, oszt nem lesz rá baj! Legnagyobb veszélynek azonban üyenkor régen azelváltást tartották. A váltott gyerek kifejezést a legidősebbek közül minden községeben ismerik néhányan, sőt a legutóbbi időkig előfordult, hogy sovány, beteges külsejű apróságra alkalmazták. „Igen: váltottka. Hallottam ilyet. Ha olyan halavány vót a kicsi, kék színű, vérszegény, sovánka, arra mondták, hogy váltott gyerek" (Drajkóné Zábrádi Margit, sz. 1916., Drégelypalánk). Magáról az elváltás tartalmáról azonban már alig tudnak valamit, vagy egészen zavaros magyarázatokat próbálnak adni. „Vót, ahun nem szerették a gyereket a szülei. Beszélték, hogy azér\ mer' kis-