Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)

SZÜLETÉSSZABÁLYOZÁS - A realizálás negatív eszközei

ból a terhességmegszakítást. Korábban utaltam rá, hogy az eljárások kevésbé drasztikus módjait nem tekintik tulajdonképpen magzatelhajtásnak, s így nem is ítélik el. Természetesnek tartják, különösen, ha már volt több gyermeke az asszonynak, hogy megpróbálta elősegíteni a vetélést. Sajátmagukra vonatkoztatva is sokan bevallották ezt, minden különösebb szégyenkezés nélkül. Az isteni akarattal való, hathatósabb szembehelyezkedés kétségtelenül bűn, ,'ha nem is „halálos",hiszen a népi erkölcs szerint a terhesség első felében ez még nem tartozik az „ölés"kategóriájába. Itt azonban — mint más vonatkozásban is láttuk már — mindig az adott esetet mérlegelték. Ha nyilvánvaló volt a vagyon együtt tartására irányuló szándék, a szegényebbek elítélték az illetőt. „Olyat hallottam, hogy biztostűvel nyúlt fel magának. Ahogy tolta be, úgy nyitotta is ki a tűt. Olyan, amivel a beünér kendőt szoktuk mettűzni. Ismertem az asszonyt, a lyánya egykorácsi (egyidős) vót velem. Oszt könnyen megkaphatta, hogy: Biztostűs az anyád! Mer' vót úgy tehetségük, hogy még az a gyerek is felnevelődött vóna. Csakhát a vagyon! Awót a minden" (Balláné Hegedűs Ilona, sz. 1899., Örhalom). A gazdaréteg — ha kifelé nem is adott mindenki ennek határozottan hangot — egyetértett, inkább azért szólták meg a családot: miért hagyták kiszivárogni az ügyet. A megesett lányokat (hacsak nem a vagyonilag kedvező házasság reményében provokálta ki a leány a viszonyt), többgyermekes, szegényebb sorsú asszonyokat felmentették, legfeljebb a túlvilági igazságszolgáltatást helyezték kilátásba. Annyi kétségtelen, hogy a hatósági figyelmeztetésnek, amely szerint mindenki bejelentéssel tartozott, ha gyanúsat észlelt e vonatkozásban, nem sok foganatja volt. Elvileg elképzelhetőnek tartják, hogy ha kifejezetten haragosa a családnak, akkor feljelenthette, azonban egyetlen ilyen példát sem tudnak felhozni. „Ha tudott is valamit az ember, nem akart bajt okozni" (Balláné Hegedűs Ilona, sz. 1899., Örhalom). „Hát-köteles vagyok én tudni, hogy ki csinyálta el, vagy kinek ment el magárul?!" (Hegedűsné Fábián Angéla, sz. 1901., örhalom). Aki az eredményesebb magzatelhajtó eljárásokhoz folyamodott, mindenesetre igyekezett titokban tartani, őrhalomban pl. a század elején volt ugyan „specialista "aki segített a magzatelhajtásban, mégis aki tehette, Balassagyarmatra ment el, nehogy megtudják a faluban. Félt az egyházi és törvény előtti felelősségre vonástól, meg a falu szájától is. Nemegyszer a férj intette elővigyázatosságra, nehogy neki is rossz hírét keltsék, amiért ügyetlen volt, s ilyen helyzetbe hozta a feleségét.