Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

örökségből a Nógrád megyeiek gondozására bízott, ugyanúgy, ahogy Hollókőt itthon és külföldön egyaránt a „Világörökség" részének tekintik. A könyvsorozat tartalmilag is bővíteni kívánta a népművészet korábbi nemzedékek által kialakított fogalmi kereteit. Fölhívta a figyelmet olyan tárgyféleségekre, amelyek korábban kimaradtak a néprajz érdeklődési köréből, mert nem voltak „eléggé népiek", túlságosan „tanultnak", városiasnak tűntek, mint például az írásbeliséggel kapcsolatos emlékek, anyakönyvek és protokollumok festett címlapjai vagy a fából, kőből faragott út menti keresztek, a sírkövek, a hutákban készült üvegek. A témakör kiterjesztésének másik iránya a mindennapi élet egyszerű, gyakran mulandó tárgyai felé fordult, amelyek megformálását a gyakorlati célszerűség szabta meg, de emellett - tudományos terminussal élve - az „esztétikai funkció", a kiegyensúlyozott arányokra, szép formára való törekvés is érvényesült. Közülük például kovácsoltvas szerszámok, vesszőből, gyékényből fonott kosarak, díszes kalácsok és mulandó gyermekjátékok kerültek be a monográfiák lapjaira. Valamennyi kötet többé-kevésbé különbözik egymástól, nemcsak annak következtében, hogy maguk a történeti, táji adottságok eltérőek, és eltérő a szerző-kollektívák érdeklődése is, hanem egy-egy köteten belül az egyes szerzők eltérő szemléletmódja miatt is. De nem is törekedtünk mereven vett egyöntetűségre. Az eddig megjelent köteteknek mégis vannak közös tanulságai. A megyei keretek közé „erőltetett" föltáró munka nyomán szűkebb tájakhoz, „helyi történelmekhez" tapadóbbá, sokkal tagoltabbá vált a magyar népművészet képe, kirajzolódtak egymás mellett élő nemzetiségek, vallásfelekezetek népművészete közötti különbségek is. Az egész országot, az egész nyelvterületet átfogó, széles látószögű felvételek helyett egymás mellé sorakozó közelképek készültek, előtűntek a „sztárok" mellett a mellékszereplők. Egyre több tárgyat tudunk név szerint ismert mesteremberhez, paraszti specialistához kötni. Kevés kivétellel minden megyei összefoglalásban a 19. század eleje és a második világháború közti mintegy másfél évszázad falusi tárgyi világairól van szó. Ebben a másfél évszázadban modernizálódott az ország, zajlott a „polgárosodás". Maga a szó a reformkorban született, mint a latin „civilisatio" tükörfordítása, és egyaránt kifejezte a polgári jogokban való részesedést, valamint a „pallérozódást", a kiművelődést. A történettudomány mai értelmezése szerint a polgárosodás annak a fáziskésésnek a „ledolgozása", amely a jobbágyfölszabadítás után az osztályhelyzet és az ettől eltérő társadalmi pozíció, társadalmi állapot között támadt, mikor a parasztok önálló birtokossá lettek, de életvitelük, gondolkozásmódjuk olyan maradt, ahogy a jobbágykorszakból áthozták (KÖVÉR Gy. 1998:23-25). Erdei Ferenc (1937; 1942) szerint a polgárosodás az a folyamat, amelyben „a paraszt rendi társadalmi helyzetét polgári osztályhelyzettel, s a paraszt kultúrautonómiáját polgári kultúr-ideálokkal váltja fel". Kósa László pedig, amikor a magyar nép dualizmus kori táji megoszlását vizsgálta, az