Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

egyes csoportok közötti legfontosabb megkülönböztető jegynek azt tartotta, hogy a polgárosodás folyamatában milyen utat választottak, és milyen pozíciókat értek el (KÓSA L. 1998). A polgárosodásnak ebben a szélesen értelmezett folyamatában a parasztság egyes csoportjai különböző utakat, kulturális stratégiákat választhattak. Ehhez a polgárosodás-folyamathoz, a növekvő paraszti önérzethez fűződött a népművészet virágzása, az új népdal- és néptánc-stílusok elterjedése. Ezek mind egy olyan új, kapitalista, polgári világ jövőképéhez kapcsolódtak, amelybe - a remények szerint - a korábbi generációk alatt kiformált paraszti értékrendszerrel, kapcsolathálóval is át lehet menni (VÖRÖS K. 1977). Ez a remény azonban egy-két generáció után - néhol hamarabb, másutt később - eltűnt. A Dunántúl korán polgárosodó tájain a 19. század elején megjelenő cifraszűrt, az új gyári kelmékből készített női (nép)viseleteket a felsőbbség a parasztság részéről provokációnak tekintette, és megpróbálta betiltani. Ugyanekkor az ország más vidékein még nagyrészt önellátásra alapozott, régiesebb paraszti egyszerűségben éltek. Megint más csoportok pedig - akár egy közbeiktatott „virágzó parasztos" időszak után vagy a nélkül - már egy helyileg-regionálisan jellegtelen, városias, polgári divatra váltottak át öltözködésben, lakáskultúrában, ünneplő szokásokban egyaránt. Hogy lehetne Nógrád megye sajátos vonásait megtalálni a magyar népművészet összképében? Nógrád megyéről kialakult egy olyan közvélemény, hogy parasztsága mindig elmaradott és szegény volt. Az ebben a kötetben megjelent, Zólyomi József által összegyűjtött levéltári adatokból vagy Kapros Márta révén felsorakozatott régies szőttesekből, hímzésekből azonban kitűnik, hogy - legalább is a török időket követően, a 18. században - a nógrádiak a divatok váltásában, az újítások átvételében „szinkronban" voltak az ország többi részével. Akkor azonban, amikor - a jobbágyfölszabadítás és kiváltképp a kiegyezés után - szélesen széthúzódott a polgárosodó parasztság mezőnye, a megye parasztsága több szempontból is hátrányos helyzetbe került, hátra maradt. A nógrádi falvak népe nem versenyezhetett például a jó földű alföldi falvak népével, a dombos-hegyes-erdős tájon a kis faluknak kevés szántóföldje és a nagybirtokok közt kevés terjeszkedési lehetősége volt. Ezekhez az adottságokhoz járultak még különféle csapások, az 1870-es évek búzaválsága, az 1880-as évek filoxéra-járványa, mely tönkretette a Börzsöny, Cserhát déli oldalán fekvő szőlőket, pedig korábban főleg ezek látták el Budapestet asztali borral. Hátrányos helyzetben volt a megye - ami miatt már 1737-ben panaszkodott a megyegyűlés - azért is, mert Losoncon kívül nem, illetve alig voltak városai. Szécsény és Pásztó a városiasodásnak meglehetősen szerény fokára jutott, Balassagyarmat paraszti-nemesi, dzsentri jellegű maradt, városi vonzása leginkább a megyehatáron kívül fekvő Gyöngyösnek, Vácnak és Budapestnek volt. Talán a rendkívül gazdag kistáji tagoltságban, a „mozaikszerű" kulturális szerkezetben lehet Nógrád fő néprajzi jellegzetességét megtalálni. A tagoltság összefügg a már említett hegyes-völgyes táji adottsá-