Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

LAKÁSKULTÚRA Zólyomi József

A kemencével, kályhával fűtött szoba bizonyára még hosszú ideig szálláshelyet biztosított a család tagjainak a téli hónapokban, de a reprezentatív, ritkán használt, maguk készítette vagy kereskedőktől vásárolt díszített tárgyak elhelyezésére is lehetőséget nyújtott. Elsősorban a leány hozományába kapott, felvetett ágy tartozott e tárgyegyüttes közé. A nők és gyermekek tartózkodási helyéül szolgáló lakókamra a stafirunghoz tartozó cifra ágyruhákkal megrakott ágy állandó elhelyezésére nem volt alkalmas. Az elpiszkolódástól félve, inkább csak a régebbi vagy a kevésbé értékes ágyneműt rakták az ágyra, mely mint napi használatú ágy, éjszakai pihenésre is szolgált. A kelengye legszebb ágyneműivel ünnepi alkalmakkor felvethették ugyan a lakókamra ágyait, melyeket a nem házhoz tartozóknak is megmutattak. Egyébként idegen nem volt szívesen látott vendég a lakókamrában. A szobában az eddig fekhelynek használt padok helyére háttámlás lócák kerültek, falát pedig egyre több szentképpel, festett tányérral díszítették. A szoba mivel inkább reprezentációs helyiséggé, tisztaszobává alakult, amelyet a családtagok csak nagyobb ünnepeken vettek igénybe vagy a vendéget vezették be ide rövid időre. A tisztaszoba meglétére az 1790-es évektől vannak adataink Buják, Terény, Szendehely, Nógrád községekből. A tisztaszoba kialakulása nemcsak a szobában lévő tüzelőberendezés szájának a pitvarba, illetve a konyhába történő helyezésével van öszszefüggésben. A tisztaszoba kialakulása a 18. századtól kimutathatóan országos jelenség, de megyénkben hozzájárult ehhez a gazdasági-társadalmi viszonyok változása is. A 18. század közepétől a majorsági gazdálkodás kibontakozása a telkiföldek megcsonkításával, a jobbágyok használatában lévő irtványföldek csökkentésével járt együtt. Az egy jobbágygazdaságra eső földterület jóval kevesebb népességet tudott eltartani. A megházasodott gyermekek nem maradhattak a szülői házban, legtöbbször a zsellérsoron épített házukba költöztek. A 19. század első felében készült családösszeírások szerint (Őrhalom, Herencsény, Ludány stb.), a jobbágyháztartások többsége 8-12 főből állt. Ritkán fordult elő, hogy egy portán 15-20 fő lakott együtt. A földnélküli zsellércsaládokban 4-7 főt számoltak össze. A megélhetést segítő telkiföld területének mérséklése együtt járt az egy háztartásban élők számának csökkenésével. A megházasodott gyermekek a szülői házból történt elköltözése fölöslegessé tette a pitvarból vagy az udvarról nyíló lakókamrák fenntartását. A pitvart követő lakókamrát lakószobává alakították át, mely a hátsó szoba, hátsó ház elnevezést kapta. A vályogból, vertfalból épült házaknál, a szobáéval egyező méretű, udvarra néző két ablakot tettek erre a helyiségre. A hátulsó szoba meglétére a legkorábbi adatunk 1830-ból származik. A felsőszécsénkei Félix Ferenc jobbágy házában „első szobát" és „hátulsó szobát" írtak össze. Dejtáron, Szendehelyen, Nógrádmarcalon is ismert volt a hátulsó szoba az 1830-as években. A hátsó szoba kialakításával az első ház a lakáskultúra legszebb tárgyainak gyűjtőhelye lett. A család tagjai csak nagyobb ünnepeken (bú-