Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

LAKÁSKULTÚRA Zólyomi József

LAKÁSKULTÚRA A 18. század előtti időből sajnos nincsenek adataink arra, hogy a megye falvaiban lakók milyen házakban éltek, milyen volt lakóházuk berendezése. A betelepülőkről tudjuk ugyan, hogy a 17. században és a 18. század első felében költöztek megyénkbe a történelmi Magyarország északi megyéiből, de azt már nem, hogy a lakást illetően milyen hagyományokat hoztak magukkal. így nem vállalkozhatunk arra, hogy a lakáskultúra különféle eredetű elemeit szétválasszuk. A 18. század elején készült kárbecslésekből arra következtethetünk, hogy megyénk falvaira a háromosztatú lakóházak voltak a jellemzőek. A lakóház utca felé eső helyiségét ház néven említik forrásaink, ezt a pitvar (pitar) és a kamra {komra) követte. A lakóházba a pitvaron keresztül lehetett bejutni. A rendelkezésünkre álló adatok egyértelművé teszik, hogy a pitvart követő kamrán nem életes kamrát - ahol a család gabonáját, élelmiszereit tárolta - hanem lakókamrát kell értenünk. A gazda a lakókamrában tartotta bútorait, itt tárolta ruháit, élelmiszerkészletének egy részét. Megházasodott gyermeke - ha a szülői házban maradt - külön lakókamrába költözött, ahol személyes holmijait őrizte. Egy-egy paraszti belső telken, a házzal és pitvarral egy fedél alá kerülő lakókamrák számát az határozta meg, hogy hány család lakott együtt. Kalló (1722), Gácslehota (1728), Vanyarc (1734), Alsósztregova (1758) községekben 2-4 lakókamrás portákat írtak öszsze. Az egy sorban elhelyezett kamrák többségét - biztonsági okokból - a pitvarból lehetett megközelíteni. Ilyen alaprajzi elrendezésű házról olvashatunk Tanczik György alsósztregovai jobbágy 1758. évi kárbecslésében: „Háza, pitvara, az pitvarbúi három komorája, negyedik az udvarról nyíló". A szegényebb családoknál, ahol a kevesebb föld miatt az egy fedél alatt élők száma is kevesebb volt, csupán egy lakókamrát építettek. A több lakókamrás lakóházak inkább a történeti megye északi részén voltak ismertebbek. A lakóház helyiségeinek funkcióját, a meglévő berendezési tárgyak elhelyezését jelentősen befolyásolta a tüzelőberendezés helye. A 18. század első felében a lakóház egyetlen tüzelőberendezése a kemence volt, melyet a házban helyeztek el. A bejárati ajtótól balra felépített, nagyméretű, lapos kemence a helyiség egyhatodát foglalta el. Ebben az időben még számos olyan kemence lehetett a megye falvaiban, melyeknek nem volt kéménye, a füst szabadon ömlött szét a helyiségben és az ajtón vagy az ablakon keresztül távozott a szabadba. Az alacsony mennyezetű házak nem tették lehetővé, hogy a kemence szája fölé kürtöt készítsenek. Ez tűnik ki Markó Tamás nagyzellői jobbágy 1712. évi leveléből, amelyben a nála lakó német katonákra panaszkodva azt írta: „Sokszor mentegettem magamat, hogy ne hajtogassanak az kürtő csinálására, mert az én házamhoz nem lészen jó, mivel az fedése alacson." A kémények építését a helyi és a megyei hatóságok is szorgalmazták. A kemence szája fölé készített, vesszőből font, tölcsérsze-