Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

AZ ÉPÍTETT KÖRNYEZET: TELEPÜLÉS ÉPÍTKEZÉS Zólyomi József

vénytemploma volt a szügyi, a vanyarci, a béri evangélikus vallású gyülekezeteknek a 18. század első felében. A fonottfalú építmények a második világháborúig megtalálhatók voltak a paraszti portákon. Vesszőből font, sárral tapasztott oldala volt a tyúkólnak, a fészernek, a hatlábas pajtának. A 18. század közepétől nemcsak az irtványföldek további gyarapítását, a nagy mennyiségű fát igénylő hamuzsírfőző üzemeket szüntették meg a földbirtokosok, hanem a parasztság épületei falazatának elkészítéséhez szükséges fa kitermelését is. A 18. század második felétől - a gyakori tűzesetek miatt - a faépítkezést a hatóságok is tiltották. Az új építőanyag a föld lett, amely vályokfal, vertfal, rakottfal néven, eltérő technikával készült falazatot jelent. A vályog- és a vertfal az egész megyében ismert. A vályogvető cigányokkal készíttetett vályog {mór tégla) a gazdagabb parasztok építőanyaga volt, míg a szegényebbek vertfalú házakat építettek. A nem zsalu-technikával (mint a vertfal) készült rakottfal Kalló, Héhalom, Palotás, Szarvasgede községekben volt ismert a 18. század első feléből származó adatok szerint. A kőfalazatú építmények száma nem volt jelentős a megyében. A kőből épült házak említése a történeti forrásokban sem gyakori. Nagyobb számban Ipolytarnóc, Mátraszele, Sámsonháza, Cserhátszentiván községekben voltak kőházak, de százalékos arányuk jelentősen alulmaradt egy településen belül is a vályog és vertfalú házakhoz képest. A jómódú gazdák a vályogfalakat kőalapra építették a 19. század közepén is, a vertfalú házaknál alapot ritkán készítettek. A levéltári forrásokból a parasztság telkein álló építmények tetőszerkezetéből csak a felhasznált építőanyagot ismerhetjük meg, technikai, formai kivitelezésére nem közölnek adatokat. Ez utóbbiakat a helyszínen végzett gyűjtések, az adatközlők visszaemlékezései alapján tudjuk bemutatni. A kutatók több mint fél évszázaddal ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy a falazat anyaga és a tető szerkezete, formája között szoros összefüggés mutatható ki. A szilárdabb faltípusokhoz (fa, vályog, vertfal) a szarufás tetőszék, a gyengébb teherbírású falanyagokhoz (sövényfal) az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet tartozott. Az előbbinél a falazat és a mestergerenda, az utóbbinál a földön álló ágasfára fektetett szelemengerenda tartotta a tetőszerkezetet. A két tetőszerkezet elterjedése a megyében jól elkülöníthető. A Mátraszöllős-Ecseg-Nézsa településeket összekötő vonaltól délre - a fonott sövényfalú házaknál - az ágasfás-szelemenes, míg ettől északra a szarufás tetőszerkezetet alkalmazták. A szarufás tetőszéket, a helyiségek mennyezetének keresztgerendáit a falak és a vastag tölgyfából faragott mestergerenda tartotta. A gerendát olykor feliratokkal, évszámmal látták el. Pápai Károly a 19. század hetvenes éveiben még olyan mestergerendát látott Maconka községben, melyen az alábbi felirat volt olvasható: „1587-be csinátatta Szabó Bálint és Orosz Menyhért" (PÁPAI K. 1893:8). A lakóház közepén hosszában végig fektetett mestergerenda, a ház fennállása 200300 éve alatt tartásában meggyengülhetett, melyet a belsejében vastag