Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

iskolás korú gyermekek gyakorlatában igen gazdag énekes-táncos gyermekjáték hagyomány él, de a kettő egymástól határozottan elkülönül. Valószínűleg a Nógrád megyei karikázok funkcionális sokfélesége (böjti, rituális, mulatsági szerep) és a 20. század közepéig tartó erős vitalitása okozta, hogy képes volt alkalmazkodni a magyar népművészet új stílusváltozásaihoz, s hatásukra sorozatosan meg tudott újulni (MARTIN Gy. 1970, 1979; NAGY J.-PÁLFY Gy. 1989). Az eszközös pásztortáncok e vidéken is rendszeresen feltűnnek az emlékanyagban juhásztánc, kondástánc, juhászbotos, oláhos, söprüs elnevezéssel, de nem olyan általánosan, mint pl. a Dél-Dunántúlon. A Nógrád megyében filmen is megörökített kevés számú pásztortánc közül kiemelkedik a nógrádmegyeri páros juhásztánc szóló, páros és bottal járt változata. A bottal járt páros forma e vidéken különösen ritka „leletnek" számít. E változatban a férfi botját forgatva táncol a nő körül, anélkül, hogy a kezét egyszer is megérintené vagy átkarolva megforgatná. A juhásztáncban az ugrós páros táncok sajátos elemeit - a közeledésben, távolodásban, hirtelen elfordulásokban kifejeződő csalogatást - fedezhetjük föl. Hasonló elemeket találunk a berzencei, szenyéri (Somogy megye) és a kozármislényi (Baranya megye) páros ugrásban is. További, formagazdagabb változatait a Felső-Tisza vidéki pásztor- és cigánybotolók nővel járt változataiban találjuk. Pesovár Ernő e példák történeti forrásokkal való összevetése révén e táncfajta széles európai elterjedésére és nagy történeti múltjára hívta fel a figyelmet (PESOVÁR E. 1977a:334, 340; 1977b:244). A nógrádmegyeri juhásztánc szóló formában járt változata szintén figyelmet érdemel (NAGY J.-PÁLFY Gy. 1989.1. sz. táncfolyamat). A sziráki anyakönyvből idézett 18. század eleji tollrajzok is valószínűleg e témakörbe tartoznak. Nógrád megye néphagyományában a verbunk elnevezés nem csak a férfitáncot, hanem a csárdás lassú részét is jelölte. A szóló vagy csoportos formában járt tánckezdő figurázás e vidéken igen egyszerű formában él. Rimócon például csak a jó tánckészségű, sarkantyúval is rendelkező férfiak sarkantyúztak a lassú csárdás elején. A sarkantyúzás apró bokázókból, lengetőkből, a sarkantyú különféle egyszerű ritmusokban való pengetéséből áll. A virtuozitást az apróbb nyolcadoló ritmusok kiverése jelenti. Ezt a csárdástól való megkülönböztetésként néhol huszártáncnak, huszárverbungnák, sarkantyús verbungnak is nevezik. Farkas Pál már említett írásában csizmacsapdosós verbungosként említi. Előfordult a mulatságokban, a bálákban, lakodalomban egyaránt. Szerepe a férfiak ügyességének kifejezése volt, amit a falu közösségének nagy érdeklődése és elismerése kísért. Van példa a férfiak verbunkjának lakodalmi menettáncként való előfordulására is (Őrhalom). Kísérőzenéje lehet bármely csárdás dallam, de a megye keleti felén föltűnik a Vasvári verbunk szövegtelen dallama is. Vidékünktől keletre, nyugatra vagy délre haladva a verbunk egyre virtuózabb, határozottabb, karakteresebb formát ölt. Jó példa erre a barkók között elterjedt Vasvári verbunk, a vámosmikolai Bábó verbunkja, s a kéméndi Sallai verbunk. A verbunk és a vele szoros kapcsolatban lévő csárdás a 19. század-