Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

ban lezajlott stílusváltozások eredményeként terjedt el e vidéken is. A nógrádi csárdásokra is általában a formai kétarcúság - a lassú és friss rész egymástól elütő karaktere - jellemző. A lassúban inkább a kétlépéses csárdáslépés és az egyszerű váll-derék fogással járt forgás dominál. A férfi és nő önálló figurázása ritka. A friss ehhez képest viszonylag gazdagabb. Gyakori a férfiak aprózó lábfigurázása, a nő felemelése, ugratása, a csalogatás, valamint a kukorgós-mártogatós-bukós motívumok használata. Az elsőt a verbunkokkal is előforduló új stílusú csárdás dallamok kísérik, az utóbbi kíséretét a régies dudanóták képezik. A forgás általában lenthangsúlyos (belső lábbal kezdve), azonban a Balassagyarmat körüli falvakban van példa a fenthangsúly alkalmazására is. Déli irányban haladva a friss csárdás egyre gazdagabb, s a Galga vidékén találjuk leggazdagabb változatait. Kelet felé a nógrádi csárdás a keleti palócokra, s általában a magyar tánchagyomány középső dialektusára jellemző sajátosságokat mutat. Itt a csárdás lassú és a friss rész alapjában véve csak a tempó és a ritmuskíséreti sémák szerint különíthető el egymástól. A döntően új stílusú dallamokra járt tánc lassú és friss részében is ugyanazokat az ugró, dobogó, félfordulós motívumokat táncolják. Itt a zárt összefogódzás mellett gyakoriak a nyílt fogások és a párelengedéssel járt önálló figurázás (MARTIN Gy. 1970; NAGY J.-PÁLFY Gy. 1989. III. számú táncpélda). A szertartásos lakodalmi táncok közül a nógrádi falvak többségének jellegzetes tánca a menyasszonyfektető gyertyástánc, amelynek gazdagabb formáit a múlt századi leírásokból ismerjük, de megváltozott, más lakodalmi táncokkal kontaminálódott formái a huszadik század közepéig is fönnmaradtak. A megye keleti széle felé haladva, úgy tű-