Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

eresztett kezében kancsóval, felemelt kezében üveggel és vállán átvetett kulaccsal ábrázolja a heves mozdulatokkal haladó férfit, szintén a táncábrázolások körébe vonható. A felemelt kézben üveggel, kehellyel vagy fegyverrel járt tánc ebben az időben és még később, a 19. században is a táncábrázolások egyik közhelyének, gyakran alkalmazott kliséjének számított (Lásd PESOVÁR E. 1972: 7-13. kép). Az eddig „férfit fogó halál" címmel megjelölt, 1727-ből való kép is bátran tekinthető a középkorban divatos haláltánc ábrázolások késői utódjának, hiszen tudjuk, hogy e téma a táncban, a népköltészetben, népszokásokban a 20. századig fönnmaradt, s ábrázolását a későbbi történeti forrásokban is megtaláljuk (UJVÁRY Z. 1978; PESOVÁR E. 1968). A „mementó mori"-szerű közép- és nyugat-európai templomi ábrázolások, amelyek az élet rövidségére, a halál közelségére, a halál előtti egyenlőségre figyelmeztetnek, s gyakran a halállal való táncban mutatják az embert, nem lehettek ismeretlenek Turdélius Sámuel, mint protestáns prédikátor előtt sem. A táncnak és zenének ilyen pozitiv értelemben való szimbolikus ábrázolása a sziráki anyakönyvben azonban nagyban különbözik a 17. századi protestáns prédikátorok feddő énekeinek, dörgedelmes szónoklatainak, s vizitációs bejegyzéseinek gondolatvilágától (KAPOSI E.-MAÁCZ L. 1958:12-15, 191-197). A változás kulcsa, bizonyára a 18. század elejére megérett művelődéstörténeti változásokban, s Turdélius mester személyiségében keresendő. A 18. század másik érdekes, Nógrád megyéhez kötődő tánctörténeti emléke egy kardtánc ábrázolás, amely Bél Mátyás Notitia-jának egyik lapját díszíti. Az Abraham Kaltschmidt által Bécsben metszett