Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

3. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. 4. Ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. 5. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. 6. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 7. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 8. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek" (Károli Gáspár fordítása. Az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott kiadás. Budapest, 1941. 582.). Ez a templomi keresztelők, esketések és halotti szertartások idején ma is gyakran elhangzó bibliai idézet segítséget adhat a rajzok valósághűbb értelmezésére és az eddigi magyarázatok pontosítására. Az 1727-ből származó táncos kép, úgy tűnik, a korabeli szerelmi páros táncok laza kézfogással járt, udvarló, csalogató változatát mutatja. A történeti források szerint ilyen elemei a korabeli hajdútáncnak és a 16-17. század során Nyugat-Európa felől elterjedt divatos társastáncoknak is voltak (PESOVÁR E. 1972; MARTIN Gy. 1984). E tánc a 18. század elején szóló, csoportos illetve páros formában akár Szirákon is előfordulhatott. Az 1729-ben készült két férfítánc ábrázolás is a Kárpát-medence minden népét és nemzetiségét átfogó hajdútánc mozdulataira utal. A korábban „szaladó férfi"-ként magyarázott rajz (ld. 121. kép), amely le422. Páros tánc. Turdélius Sámuel lelkész rajza a sziráki evangélikus egyházközség anyakönyvében, 1727. Vegyes anyakönyv II. alapján