Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VALLÁSOS NÉPMŰVÉSZET Limbacher Gábor

VALLÁSOS NÉPMŰVÉSZET Nógrád megye paraszti kultúrája szemszögéből áttekintve a magyar népművészetnek a kutatásban kialakult képét, hiányérzetünk támad. Századunk első évtizedeinek tudományos kutatói a módszeres vizsgálatok kialakításának időszakában még úgy vélték, hogy a magyar népművészetből hiányoznak a vallásfelekezeti jellegű vonatkozások, szimbólumok. Az 1980-as évekre azonban a keresztfa, pelikán, kehely, szőlő, galamb és más vallásos jelképek mint a magyar népművészet kifejezetten gyakori ábrázolásai kerültek említésre. A kutatók érdeklődése az 1930-as évekig inkább csak a színpompás, cifra paraszti tárgyi világ felé fordult. Másrészt a tárgyi népművészetet igyekeztek minél pontosabban a magyar parasztság készítményeire és az ezen parasztság számára dolgozó hazai kézművesség termékeire, lényegében a rajtuk megfigyelhető mértanias és növényi ornamentikára leszűkíteni, a népművészetet voltaképp felfedező művészeti, iparművészeti mozgalmak romantikus szemléletével szemben. Kifejezetten vallásos tárgycsoportok szélesebb körű bemutatása továbbra is, szinte napjainkig rejtve maradt. Például a monumentálisnak nevezhető népi faragások tárgyalásánál kimaradtak - az általunk nagy jelentőségűnek tartott szabadtéri fafeszületek, noha ezeket már századunk elején Malonyay Dezső a tudományos kérdésekben amatőrök, nagyrészt művészek gyűjtő munkáiból kiadott népművészeti sorozatában képekkel szemléltetve mutatta be székelyföldi és göcseji emlékek mellett főleg térségünkből. A Nógrád megyei vallásos plasztika egésze a legutóbbi időkig szinte ismeretlen maradt a népművészet kutatása számára, kivételként csak néhány pásztorművészeti alkotás említhető. Hiányzik a templomi berendezések módszeres számbavétele, pedig a templom volt az egész közösség központja, ünnepi összejöveteli helye a hét és az esztendő jeles alkalmain. Szinte csak a 19. század előtti, festett famennyezetek és -bútorok, protestáns úrasztali kellékek kaptak figyelmet, pedig a katolikus parasztság templomi berendezésben megjelenő - egyre inkább egyéni-családi - kezdeményezései, megrendelései és felajánlásai éppen ezután bontakoztak ki. Ugyanez áll a katolikus falvak szabadtéri szakrális építményeire, szobraira, képeire, sőt a hasonló iskolai létesítésekre. Az 1980-as évek második felétől megélénkülő vallásnéprajzi kutatások föltárták, hogy ezek az alkotások, ahogyan más népművészeti tárgyak, sokféle gyakorlati funkciónak feleltek meg. A népművészet eddigi kutatásából leszűrt további tapasztalatunk, hogy a hitvilággal egy rendszerben működő, széles értelemben vett népi vallásosság mint kultúra-, s egyben művészet-meghatározó tényező, nem kapott jelentőségének megfelelő helyet. Korábban a népművészet