Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

mit az is, hogy a három falunak több évtizeden át közös varrónője volt. Az 1865-ben született, Hugyagon működő Ballá Jánosné 1910-ig kézzel varrta a három falu leányainak a zöld, piros vagy kék plüssből és fekete atlaszselyemből a rézcsipkével, gyönggyel, flittérrel, vagyis ördöglakattal díszes frakkos kabátokat (VARGA M. Hugyag, 1952). A három falunak az 1920-as évektől közös féketővarrónője is volt Bertók bíró Viktória személyében (KAPROS M. 1987), aki az alakuló piaci lehetőségekhez igazodva tette egyre sajátosabbá, gazdagabbá az újmenyecskék fékető]it. Ezekből a korábban dinnyét, majd káposztát, később burgonyát termesztő (FÉL E. 1938a:83) Ipoly menti településekből terményeikkel messzi vidékekre elszekereztek, és a városokban piacozó asszonyok korán kicserélték ruhatárukat. A mellévarrott ujjú ingvállak helyett bevarrott ujjút és magasan, nyaknál záródó pruszlikot kezdtek viselni, elhagyták a parasztos vállkendőt is, és csipkegalléros, szoknyába kötött blúzokba bújtak. Súlyos selyem-, bársonyszoknyáik elé eleinte még felkötötték a szőttes hímű vászonkötényeket, szakácskákat, de - a megyében úttörőként - itt kötény nélkül is megjelenhetett egy asszony. Elsőként itt cserélték fel a frakkos kabátot plüsskabátva, és itt hordtak először plüssszoknyát. A plüssszoknya a 19-20. század fordulóján városiasodó parasztöltözeteknek nem csak legdivatosabb, de talán legdrágább darabja is volt, ugyanis a plüsst a „portékás zsidónak" egyenesen Amerikából szállították rokonai. Az őrhalmiak Gyarmaton, Szécsényben sárga cipőt varrattak maguknak, sőt lagcipőt, azaz körömcipőt is vettek a vásárban a jászberényi cipésztől (KAPROS M. Őrhalom, 1972). Hajukat is divatosan, homlokukon szappanos vagy cukros vízzel leragasztva, hullámosan, „huncutkára béfésőve" viselték. A rokon falvak nem egyszerre módosították ruhatárukat, a hugyagiak szerint például Őrhalom náluk cifrább volt, „a nemesedés (egyszerűsödés értelemben) itt már korábban megkezdődött", hangoztatták. Igaz, az őrhalmi férfiak még viselték a másutt már elfeledett, fekete selyem nyakravalót, asszonyaik továbbra is szőtték a hímes szakácskákat, de a parasztos viseleteket 1920 táján jellemző, tarkán hímzett ruhafélék - így a szomszédos Csitáron is kedvelt, színesen kivarrt mellű férfiingek - itt már nem jelentek meg. A Gyöngyösbokréta éveire Őrhalomban már a szövött szakácska is „letűnt", ingvállban és selyemkötényben utaztak első pesti fellépésükre. „Másodjára már előkerült a szakácska, a kallott ingváll. Akkor már tudtuk, hogy ez az igazi népviselet" - emlékeznek vissza az egykori résztvevők (KAPROS M. Őrhalom, 1995). A Gyöngyösbokréta táncos fellépései nyomán nemcsak a korábbi ruhadarabokat vették elő a kasznifiókból, hanem egy új ruhafélével, a bugyogóvá] is megismerkedtek. A nógrádi bányák vonzáskörében lévő Karancs környéki falvak férfinépe már a 19. század végén átvette a korszak ipari munkásaira jellemző ruhákat. Köznapokon, munkában szűk szárú, kékre festett vászonnadrágot, ünnepeken már kifejezetten városias, pantallós „ceigöltönyt" hordtak. Az asszonyok az 1860-as években még feltűzött szoknyában jártak. 1880 táján az újmenyecske még ráncos szárú piros 183. Menyecske ünneplőben: fodros, selyemgalléros brokátruhához kemény kontyfőkötőt visel. Piliny, 1920 körüli állapot rekonstrukciója. Zólyomi József felvétele, 1972. PMF 14015.