Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

184. Asszonyok téli templomi öltözetben: csizmában, festő szoknyában és fehér falú cifra ködmönben. Érsekvadkert, 1932. Ismeretlen fényképész felvétele, PMF 19248. csizmát és arany-, ezüstcsipke fokötöt kapott (PINTÉR S. 1880:75), rongyszoknyával és 6-8 vasalttal is szélesített kasmírszoknyája elé szövött cifrás gangát vagy széles sötétkék vagy fekete kecelét kötöttek (PÁPAI K. 1890:19). A kecele derekát és a rojtos kendőt míder, öv fogta le. 1900-ban még volt, aki az ing alatt a mell leszorítására szolgáló lajbit, felette pedig pruszlikot, azaz mellyedzőt, nyakán a vállkendő alól kivillanó csipkés, szalagos, gyöngyös.fodrot viselt. De a nők többsége már akkor is illendőbbnek tartotta, hogy fodros vagy csipkegalléros testálló blúzban és selyem- vagy nyalott bársony, bokáig érő, majd fél lábszárig rövidülő, pliszírozott, pasztellszínű szoknyában, forhamentes vizükében és fodros, kerek kötényben tartson lépést a 20. század elejének divatjával. Legszívósabban a haj- és a fejviselet állt ellen a változásoknak (BERECZKYNÉ MÁTHÉ J. 1978). A fiatalasszonyok a dolgozónapi totyát, a fehér lyukhímzéses kendőből főkötővé merevedett főkötőt általában pillangós, lukas, Ludányban farkas vagy kacsafarkú főkötőnek nevezték. A lakodalom után az ünnepi fejviselet - fehér, később rózsaszín majd idősödve és gyászos alkalmakra kék, végül szederjes, lila - selyemből varrt, hátul apró rakásokkal díszes rakott, illetőleg körben fodros kerek vagy gyöngyös, galárisos kemény, kontyfőkötő volt (FLÓRIÁN M. Etes, 1963). A megyének ebben a felső sávjában - és határon túli folytatásában (JÓKAI M.-MÉRY M. 1998:293-303) - több viseletcsoport öltözete hasonló volt, Gerge, Ipolytarnóc, Litke csoportjától például alig tért el Nógrádszakái. A külső szemlélő szerint Karancsberény, Karancskeszi, Karancsalja és Karancslapujtő viselete szinte azonos volt. Valamennyit egyaránt jellemezte az a főkötőtípus, amit közös főkötővarrónőjük, a pilinyi Jutka néni alakított ki. Kerékgyártó Adrienne (Kazár, Szuha, Buják és Rimóc mellett) éppen Lapujtő példáját tartotta fontosnak a magyar női fejviseletek országos összehasonlításában (ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ A. 1937). Közel állt ezekhez a falvakhoz Etes, ahol Ballók Rozi és Angyal néne varrta a többihez képest „nagyon széles" ruhákat, és ahol a főkötőkivarró egy ottani „egyes aszszony", magányos asszony volt. Az ő főkötőitől alig különböztek a sóshartyáni főkötő varrónál készült farkas és kisféketők. Az ilyen főkötőt viselő Ságújfalu, Kishartyán, Sóshartyán asszonynépe elevenebb színű, sőt rikító ruhákat kedvelt (KAPROS M. Ságújfalu, 1976). Ezekben a falvakban a leányok nemcsak szüreti mulatságokon vagy március 15-én viselték a nemzeti színű szalaggal is díszített „magyar ruhát", hanem például a tánciskolában és Péter-Pál-napi misén is, amikor is a férfiak Bocskai-kabátot vettek fel. Ez a kötet csak a virágjában bemutatható viseletekkel foglalkozik, magával, a polgárosodás, a kivetkőzés folyamatával nem. Mégsem kerülhető el, hogy egy-egy falucsoport majd napjainkig kifutó öltözetváltásáról ne legyen szó. Erre a legalkalmasabb talán Dejtár, Ipolyvece és Patak példája, a megye egyik nyugati viseletcsoportja. Maga a viseletcsoport - a fejviseletükkel eltérő, de az öltözetet tekintve közel azonos falvakkal - túlnyúlik a régi megyehatáron, Hontban többek között Drégelypalánkon, Bernecén, Kemencén, egykor Nagyorosziban is ha-