Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

Elütöttek az összképtől a terményekkel fuvarozó, ködmön helyett a szekerezéshez alkalmasabb gubában járó falvak. A guba a főleg gyümölccsel, káposztával szekerező déli falvakban valószínűleg sokkal fontosabb volt, mint arra adataink utalnak (MALONYAY D. 1922: 27-37). Beszerzése sem ütközhetett akadályba, a szomszédos Gömörben és délen, Aszódon is készült a szürke, fekete guba, ami a 19. század közepén, a Gyarmaton működő fegyintézetnek is egyik fontos terméke volt (SZVIRCSEK F. 1980:151). A századfordulói híradások azonban a gubát gyakran - tévesen - mint szőrmés bőrruhát emlegetik, így elterjedési területe pontosan nem tisztázható. A nógrádi férfiviseletekről most felrajzolt kép nagyon megtévesztő lenne, ha nem hangsúlyoznánk, hogy a 19-20. század fordulóján a vászonöltöző már többnyire csak alsóruha volt, és az elmúlt századokat idéző bőr- és szűrposztó felsőruhák szerepe már jelentéktelen volt az általánosan viselt posztóruhák, bélelt kabátok mellett. Korábban a kevés hazai posztógyár egyike, a szécsényi uradalom tulajdonosai által alapított gácsi posztógyár látta el környezetét, Nógrád falvait a billencses vagy leppentyűs, pislés, de általában ellenzősnek ismert nadrághoz, a dolmányhoz, a hátul császárvágásos, állógalléros, mellén gombokkal, pitykével díszes lajbihoz szükséges posztóval. A korábban búzakék, az első világháborútól már általában fekete posztóruhát a szegények vásárokon szerezték be, a jómódúak, a boldogok, Losoncon, Szécsényben, Pásztón rendelték meg. Több falucsoport ugyanazzal a szabóval dolgoztatott, így 18-20 faluban is egyforma ruhában jártak a férfiak. Voltak az átlagnál több feltűnő díszítményt igénylő falvak is. Hollókő környékén például az acélpitykés, piros posztócsipkével szegett lajbikat kedvelték, de ezek a környező falvakban már nem jelentek meg. Megtetszettek viszont a tót vándorárusoknak, és az Alföld felé igyekezve megrendelték, visszafelé pedig már vitték is haza az egyébként hollókőinek ismert posztóruhákat. A 19-20. század fordulóján csak Szécsényben hét magyar szabó működött. Volt közöttük, aki varrt mágnásruhát, díszmagyart is, de a többségük parasztszabó volt. A parasztszabók vállaltak magyar és német munkát is, vagyis varrtak magyar öltönyt, zsinóros nadrágot és pitykés lajbit, és varrtak duplagombos, kihajtott galléros kabátot, fél mellig kivágott öltönymellényt, amit már nem zsinóroztak. Az első világháború után a magyar ruhából, palóc ruhából már nem lehetett megélni. Volt, aki frissen végzett segédjétől leste el az új szabásvonalakat. Szabó Istvántól, az egyik szécsényi szabótól, az 1920-as évek elején állógalléros dolmánymellényt rendelt egy sipeki pásztor, amit haló lajbinak csináltatott, mert legénykorában ilyet hordott. A szabó ilyen Petőfi-galléros mellényt csak inas korában szabott, ezért a pásztói szabóval szabatta ki, maga csak cifrázta. Akár társai, ő is már fazonos készítményeivel vásározott Ipolyság, Balassagyarmat, Kékkő, Rimaszombat, Tarján, Kisterenye, ettől délre Szirák, Pásztó, Hatvan vásárait járva. Sátrában csak parasztruhát árult, amelynek megjelenése egyre közelített a mindig változó városi divathoz (VARGA M. Szécsény, 1954).