Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

gokkal, de tagoló hatása volt, van a nemzetiségi és az ezzel összefüggő vallási megoszlásnak is. Az 1867-es összeírás szerint Nógrád lakosságának 67,03 %-a volt magyar, 31,10 %-a szlovák és 1,83 %-a német. A magyarosítási kísérletek ezeken az arányokon nem sokat változtattak, a népesség elvándorlása, cserélődése sem, a vegyes házasságok azonban igen. Ahol katolikus szlovákok és magyarok laktak együtt, az utódok többnyire magyarnak vallották magukat. A szlovákok többsége azonban evangélikus. A szlovák és a magyar viseletek így általában evangélikus-katolikus, illetve egy falu esetében még református különbséget (is) tükröznek. A szlovák falukban - a határon túli szlovákokhoz hasonlóan - gyakrabban áll alatt megkötött főkötőket viseltek, a magyar községekben viszont általános volt a kontyfőkötő. A református magyar falvak városi, polgári vonást mutató főkötőinek társai pedig követhetők az egykori debreceni „református" kaskétlin át a székelyföldi reformátusok főkötőjéig. A katolikus egyház igazgatása szempontjából Nógrád megye egykor megoszlott az esztergomi érsekség, a váci, egri, rozsnyói püspökség között, ami szintén megosztotta a népességet. Az egri püspökség területén, a Zagyvától keletre, a megyehatár kiigazításánál Nógrádhoz csatolt, korábban Heves megyei falukban például a főkötők aranycsipkés díszítése volt divatban, amelynek elterjedése tovább követhető déli irányban a katolikus Jászságba és a kecskeméti katolikusokhoz. A katolikus falvak viseletképét pedig még tovább osztotta, hogy egykor két-három falvanként egy anyatemplomhoz tartoztak, és egy-egy ilyen falucsoport idővel rokoni közösséget alkotott. A viseletek ilyen fokú megosztottsága a nagy alföldi mezővárosok körzetében nem alakult ki, párhuzamait talán csak a Dunántúl táji és nemzetiségi szempontból hasonlóan megosztott déli részén fedezhetjük fel. Ahogy a gyors tempóban folyó polgárosodás során az ország parasztságának széthúzódó mezőnyében egyre nőttek az egyes régiók, tájegységek közötti különbségek, ugyanúgy, csak kisebb léptékben, markáns különbségek alakultak ki Nógrád megye három-négy faluból álló kis községcsoportjai közt is. Itt sem volt „esélyegyenlőség". Legkézenfekvőbb, ha ismét a népviseletet hozom fel példaként. Nógrád megyében később alakult ki, később virágzott a köztudatban élő „népviselet" fogalomnak megfelelő sajátos öltözködés, mint az Alföld vagy a Dunántúl egyes részein. Egyes községek ugyan már a 20. század elején piacra termeltek, és módjuknak megfelelően drága, a városi divathoz igazodó plüss- és bársonyruhákat, csipkegallérokat kedveltek. De a falvak többségében megmaradt hagyományos paraszti életmódhoz továbbra is a parasztos, sokszoknyás, pruszlikos viselet illett, amelynek kiállításához akár summás-munkavállalás árán is ragaszkodtak. E parasztviseletek „megkésett" minősítését a két világháború közt a kulturális politika is fokozta. A Gyöngyösbokréta egész országra kiterjedő mozgalmába bevont falvak helyi csoportjainak megalakításakor sokhelyütt már a ládákból vették elő a régen letett ruhadarabokat. A Gyöngyösbokréta országos, sőt nemzetközi sikere aztán évtizedekre „konzerválta" ezeknek a községeknek a viseletét, melyek még a máso-