Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

dik világháború után alakult pávakörökben, népművészeti versenye­ken, állami ünnepségeken is nyilvánosságot, „megerősítést" kaptak. Más Nógrád megyei népművészeti ágak a női viseletekéhez mérhe­tő országos hírnevet nem szereztek. A megye kis falvai - mondhatni ­az ország hasonlóan szegényes tájainak falvaitól alig különböztek. A kötet idevágó fejezetei nem is kísérleteznek azzal, hogy a település-, az utcakép vagy beltelek-típusok, a lakóházak építészeti leírásakor felhív­ják a figyelmet valamilyen speciálisan nógrádi sajátosságra. Szeder Fá­biánnak az 1819-ben megjelent - és a kötetben is idézett - valószínű­leg még a nagy tűzvészek előtt, a 18. században épült „palóc faházról" írott sorai sem nógrádi, hanem ipolysági házról tájékoztatnak. A 19. század második felében készült tagosítási térképek szerint is - ame­lyek gyakran az épületek falanyagát is jelezték - Nógrád megyében a borona- vagy zsilipéit technikával készült gerendaházak és a vályog-, téglaházak még akkor tájt is körülbelül egyenlő arányban voltak. Ezek épületbeosztása jellemző különbséget nem mutatott, legfeljebb ágas­fás-szelemenes vagy szarufás tetőszerkezetükben tértek el egymástól. Az, hogy a szabadkémény megjelenése előtt a füstöt egy kemenceszáj feletti kürtőn át a padlástérbe terelték, szintén nem csupán nógrádi sa­játosság. Úgy tűnik, a 19. század elejéig, az oromfalak megjelenéséig, csak az épületek aránya, anyagválasztása, esetleg szép kivitelezése le­het említésre méltó. Az 1850-es évektől a falazott oromfalak mellett megjelentek a deszkaoromfalak is. Az utcai homlokzat vakolt virágdí­szei, szoborfülkéje csupán néhány módos család házát díszítették. A 19-20. század fordulójától a fűrészelt mintákkal díszített oromdesz­kák, az ugyancsak fűrészeken díszes tornácmellvédek és a faragott tor­nácoszlopok már elterjedtebbek voltak. Ezek kistáji változatai nem fa­luközösségekhez igazodtak, hanem az elérhető építőmester, az ács­mester ügyességéhez, ízléséhez, amely jellemző lett arra a körzetre, ahol az illető mester működött. A teljes füstmentesítésig, a lapos, illetve a búbos kemence megjele­néséig a lakóházak belsejét is legfeljebb csak ünnepekre díszítették fel a kárbecslésekben emlegetett takácsszőtte és hímes végű abroszokkal, mázas kerámiával. Ámbár Poltár, Zelene, Gács környékén és Losonc táján tűzálló főzőedényekhez és Losonctól délre tárolóedényekhez al­kalmas agyagot bányásztak, a megye parasztháztartásaiban a cserép­edények többsége megyén kívüli fazekasközpontokban, Gömör me­gyében, Bakabányán és az akkor Heves megyéhez tartozó Pásztón ké­szült. Elmondható, hogy Nógrád megyében jelentős, karakteres fazekasközpont később sem jött létre. A füstmentes házba már festett bútorokat, ágyakat, ládákat, tányér­tartó fogasokat is beállíthattak. Közülük a 18. század végén említik először a Duna menti vásárokban beszerzett „komáromi" kelengyelá­dákat és ágyvégeket, amelyek jelzője is utal távoli készítési helyükre. Emellett bükkfából ácsolt lisztes- és ruhásládákat, azaz szekrényeket is kaphattak a leányok ruháik tárolására, amelyek Gömör megyéből, a 19. században Szuhahutáról is származhattak. Ugyancsak Gömör fe­lől, rimaszombati közvetítéssel terjedtek dél felé a középkék vagy hal-

Next

/
Thumbnails
Contents