dr. Praznovszky Mihály szerk.: Szontagh Pál válogatott írásai (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 5. Salgótarján, 1985)

zatosan szomorú esemény okozott. — Teleki Lászlé) meghalt! — Valóban sokat éltünk mi immár! Ily rövid időszakokban láttuk kiszenvedni Széchenyi Istvánt, láttuk hosszú sötétség után még egyszer kettős világossággal fellobbanni óriási szellemé', ho gy aztán éltével kialudjék, s mi sötétben maradjunk: — láttuk kimúlni Palóczy Lászlót, kinek zöld öregségét még távol hitlük az enyészettől, s kinek egyszerű fönséget a haza még bámulni szerette volna; láttuk meghalni Teleki Lászlót. Teleid Lászlót a democratia ragyogó lovagát, reményünk virágát, a magyar nemzeti érzület tollát és kardját: mert az vala ő tiszteit hallgatók! a democratia ragyogó lovagja! Ezen eszmét lehelitek megyei és országos felszólalásai, ezen eszme, minden elnyomás és zsarnokság gyűlöletének és utálatának eszméje vonult keresztül kegyenczétől kezdve minden müvén a legutolsóig, melyet a lapok által is közölve, mintegy political testamentomúl hagyott ránk! De minden alkalommal s viszonyok közölt, valamint tollát szentelte ez ügynek, éigy azért életéi is veszélyeztetni bármikor kész vala. Az vala ő tisztelt hallgatóim! daczára magas születésének. S hogy idegen szóval fejezem ki eszméimet mondom: "Vannak viharos szeretői a demokr átlóinak, kiknél nem is lehetnének erősb aristocratéik, ha ezek között születendettek. Nehéz kiismerni, szabadelvűek-e bosszankodásból, vagy meggyőződésből; és az ő szerelmük az egyenlőség iránt gyakran nem egyéb, mint gőgös sóvárgás azon kiváltságok után, mikkel nem bírnak. De midőn főurak válnak democratákká, akkor a nép környezi őket bizalmával. mert megtisztelted; azt lemondásukkal. Reményeink virága vala ő! — hiszen ki nem emlékszik azon balsejtelmes megdöbbenésre, melyet elfogatásakor szivén álvillamlani érzett? Ki nem érezte át azon menyei örömet, mit kiszabadulása költött, s mely jövőnk iránti fokozott bizalmunkban nyerte jogosultságát? Adjunk számot minmagunknak. Teleki személye felé volt fordulva arczunk, őt lestük, őt vigyáztuk, az ő arczkifejezésén, az ő ajkain óhajtott lelkünk csüggni, midőn