dr. Praznovszky Mihály szerk.: Szontagh Pál válogatott írásai (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 5. Salgótarján, 1985)

hazánk újjászületésének sejtelmei, reménye, várakozása, jellebegtek annak legbelsejében. És most hogij meghalt: "megszűnt a mi szivünknek öröme, siralomra fordult a mi örömünk. Elesett a mi [éjünknek koronája, jaj most nekünk, mert vékeztünk." Megdöbbenve jövőnk felett, szorult lélekkel sóhajtjuk a költővel: Rossz időket érünk Rossz csillagok járnak; Isten ója nagy csapástól Mi magyar hazánkat! De tisztelt hallgatód;! Teleki László nem hal meg soha. — Férfiak, kiknek nevük nagy bölcseimi, társadalmi s political abstractiókkal vannak elválaszthatatlan összeköttetésben, halhatatlanok. — Míg az önkény elleni küzdelem az emberek tiszteletét megnyeri, míg az általános egyenlő népszabadságérti áldozni tudás bámulatot költ, míg az egész emberiséget felölelő evangéliomi szeretet előtt meghajlik a legbüszkébb homlok is: Teleki László emléke élni fog. — Míg a történet a Catók és Cassiusok homlokait örökös dicsfénnyel környezettekül tüntetendi föl, míg az ó kor herossai az emberit felőlmúló nagyságban tűnnek fel az utóikor szemei előtt: Teleki nagyságának mérvei is óriásikig fognak nagyobbodni; Teleki halántékairól sem fog hiányozni az örökzöld repkény. Egy csodaszerü időszakot fog jelezni, az ő élete s letűnte nemzetünk történelmében mind örökre; mert arról fel fog jegyeztetni, hogy az átalános néphit; haláléinak anyagi eszközlésével is makacsul azokat vádolta, kikre annak erkölcsi eszközlésének bűne csakugyan nehezül: elnyomóink s kizsákmányolóinkra. — Teleki László nem hal meg soha; mert az egyetemes nép szívéből, bár rövid időszakokra félrevezethető az, soha sem léphető ki azoknak nevük, kik vérzének el; elvérzének vagy hóhérdbárd, vagy cíviseikéi eleu szívfájdalom óriás szerűsége alatt.