dr. Praznovszky Mihály szerk.: Madách Imre válogatott versei (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 2. Balassagyarmat, 1983)

Gyermekimhez

És nyugalmatokba édes álmot sző. Mely végtől-végig zeng a természeten, S illat, fény, zene csak egyes hangjai, Mely a nyári légen végig árjadoz, S zeng. ha megerednek vad viharjai, Melyet minden ért, mint szentlélek szavát, Melynek minden kedves hangjain beszél: Csillag és a fűszál, állat, gyermekszív Mind, mi a természet keblén függve él. Csak a büszke ember, aki elszakadt Tőlük, önmagában bízva balgatag. Az nem érti, s annak a széles világ Olyan szomorú lesz és oly hallgatag. Köztük örvényképen az okoskodás Végtelenje tátong mindég éhesen, Hit. remény és élet, mind beléjehull S mégis mindig ott van megtölthetetlen, Rajta át nem értjük a dalt, melyen szól Gyermek anyjával, a természet velünk. S mégis hogyha halljuk titkos hangjait, Fájó kéj reszketi által kebelünk. És ez az, mit érzünk, hallgatván zenét. Míg szivünkben a hang fájó hangja reng, És ez az, mit érzünk, amidőn a szem A természet gazdag bájain mereng. — S boldog még, kinek fáj az, hogy feledé A dalt, s lelke mélyén szent sejtelme van, Hogyha vonzza őtet, és merít, merít, Bár mind, mit merít, csak víz s nem a folyam, Élő ér, ég tükre. Mindegy, játsszatok Csak szép gyermekim, az elfeledt zene Nekem még kedves, és tán általatok Egy-egy kis sugara behat lelkembe. Öh, mi rejtélyes, mi szent a gyermekfő, Angyal és ember közt ő tán a közép. Isten sem voná még kezét róla el, Amidőn félősen a világba lép. Vedül adta néki a természetet. Játékául minden, minden kincseit, A napnak dúsgazdag meleg aranyát, A hajnalnak pírját, az éj gyöngyeit.