dr. Praznovszky Mihály szerk.: Madách Imre válogatott versei (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 2. Balassagyarmat, 1983)

A nő teremtése

A NÖ TEREMTÉSE Szerelem! te vagy az egész teremtés Legnagyobb fájdalma, legidősb leánya! Még miljó világink meg sem szüleiének, Jehováé mellett trónod is már álla. A nagy Elohimok meghódoltak néked, Kózülök Lucifer maga sem hiányzott, És ki Jehovával is dacolva hódolt, Rózsaszál vessződnek szinte térdet hajtott. Haj na volt szerelme, Hajna volt imája, Ifiú tündére a mosolygó bájnak. És nem volt előtte más gyönyörűsége, Más reménye nem volt a szellemvilágnak. Jehovának jött egy pajkos gondolatja, A végetlen űrben hogy földünk teremtse, Játékául az ős szellemeknek és ím Gondolatját menten a tett is követte. „Szellemek, hű társim! jöjjetek, jöjjetek! Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja, Közösen készítsük el a porvilágot, Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta," S alkot minden szellem, ez sugárt, az árnyat. Ez virágot, az meg a virágba férget, Ez dalos madárkát, játszi pillangókat, Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet. Jehova teremtett önképére férfit, Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra, Melyen olyan furcsa méltósággal játszik Szem elől elrejtett sodronyán vonatva. „Készen áll a föld, most kormányozzuk együtt!" Szólott Lucifer. — „Nem, az csak engem illet! Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtem A földnek királyát?" — s amint mondta, úgy lett.