dr. Praznovszky Mihály szerk.: Madách Imre válogatott versei (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 2. Balassagyarmat, 1983)

Őrüljek meg

ÖRÜLJEK MEG Óh sors! nálad kegyetlenebb mi van? Ha széttépsz minden pántot zordonan, Mely éltünkhöz kötött, egyet meghagysz, És ez egy által újra kínozasz. — Ez egy mi volna más, mint a remény, Mely még a sírnak is vak éjjelén Keblünkbe éltet olt, hogy a halált Is élő holtakként szenvedjük át. — El hát veled, ne üldözz már tovább. Legyen körűlem minden pusztaság! Szakadj te is meg legvégső kötél, Hadd őrüljek meg! kínom véget ér S kacagva mondom majd: Üdvöz legyen A régi romján szebb új életem. Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek Az őrült, melyet minden istenek Elhagytak, sőt villám ütvén belé, Ez Enclysionná* szentelé. S mint sírtetőkre éjjel csillag száll, Keblébe is hatalmas isten jár, S míg a testet sorvasztva rontja el, Lelkét magával elragadja, fel A csillagok hónáig s túl azon A testnek nyűgétől már szabadon. — Mert nyűg a test, hol istenszikra van És gyáva, kicsinyes korlátiban, Minőket a világ elébe von, Nem érti meg, mi túl repül azon. — Kacagja hát csak a por gyermeke, Ha szállni kezd korlátlan szelleme S a végtelenbe nyargal, hol legott Vad üstökössel bizton társalog. Majd még magasb körökbe tévedez, Hatalmasb szellemeknek társa lesz, S hol két világunk egymással rokon, Ott jár ámulva a határokon. Megérti, az égről pokolba le Hogy minden egy nagy lánc egy-egy szeme, Melyet mint dal, mint összhang foly körűi Az Isten lelke véghetetlenül. — E dal egy hangja volna a világ,