dr. Praznovszky Mihály szerk.: Ferenczy Teréz Nógrádi (Irodalmi Ritkaságok 1. Salgótarján, 1983)

Ha csöndes alkonyon

Behunyom szememet, — De lelkem ébren van, S mint hulló csillag elrepül, — Nem áll meg pihenni Nyugodtan, boldogan. Sem itt alant, sem ott [elül. A nap mosolyogva kél .\ távol bérceken, — És én rá fel sem ébredek Szivem majd megszakad, — Az, óh az fáj nekem: Ismét egy napot élhetekl HA CSÖNDES ALKONYON... Ha csöndes alkonyon a nap leáldozik S meghűlt tetememet koporsóban viszik: Kisérj ki, kedvesem, kisérj ki engemet, merengj a hantra, mely örökre eltemet. Mindig szerettelek, mini éji a holdsugár, Hideg síromba is szűm lángszerelme zár . . . S áldásomat hagyom neked szent zálogid, Mely csillagod legyen — ha sorsod elborul! lia a pacsirta-dal megzendül síromon. Kijösz-e majd felém, szerelmes angyalom? . . . Kijősz-e mondani: „Oh! édes kedvesem, z élet nélküled — nagyon fáj énnekem!" . . . S én azt súgom neked lágy szellő képiben: „Remélj, higy és szeress! . . . szeress mindig híven" . S ha látsz virágokat, mit hoz rám a tavasz . . . — Téged vigasztaló sírom mosolya az!. . . 1853. április-máms iíípvai 48 "^*