Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)
G. Toronyi Judit: Lakosok és választók a salgótarjáni városközpontban (1922)
jogosultságot, addig a Klebelsberg-féle intézkedés már csupán 610 000 nőnek biztosította azt. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokat e rendelet alapján tartották, viszont a Bethlen-korszak további választásait és a Gömbös miniszterelnöksége alatt megejtett 1935-ös választást már az 1925. évi XXVI. törvény szabályozta, amely lényegében a Klebelsberg-féle rendeletet emelte törvényerőre. A különbség csak annyi, hogy mintegy másfél százezer fővel tovább csökkent a választójogosultak száma, akik össznépessé- gen belüli aránya ezzel egy-két ponttal 30% alá esett. Mind az 1922-es rendelet, mind az annak nyomán megalkotott 1925-ös törvény antidemokratikus vonása a nyílt szavazás részleges visszaállítása volt. Ez alól egyedül a főváros és környéke, illetőleg hét törvényhatósági város élvezett kivételt. Bethlen a nyílt szavazás visszahozatala érdekében úgy érvelt, hogy a választójog, úgymond, közfunkció, melyet az állam mintegy kegyet gyakorolva enged át polgárai számára, hogy bevonja őket a politikai akarat formálásába. Ez teszi jogilag kötelezővé a választói részvételt, és azt is, hogy a választás aktusát (tényét) a nyilvánosság ellenőrizhesse (hogy az állampolgár valóban élt-e a ráruházott joggal). Mint mérvadó körben megfogalmazták: „a választójog közjog lévén, elvileg annak nyílt gyakorlata indokolt”5 A választójogi szabályozások révén keletkezett összeírások felhasználhatóak azoknak a társadalmi csoportoknak a leírására, amelyek meghatározóak voltak az adott település közéletében. Tanulmányomban ezeket a csoportokat az 1920-as évek salgótarjáni vonatkozásában szeretném megvizsgálni. Salgótarján a századelőn látványos növekedésnek és fejlődésnek indult. A 19. század végén a barnakőszén-bányászat centrumaként új perspektívát kapó kisközség a nagyipari üzemek érdekei szerint kezdi meg terjeszkedését. A legelső ipari beruházás a településen az állami közreműködéssel 1868-ban létrejött Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság. Ezt követte a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság, a Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár, majd a Salgótarjáni Palackgyár. A településképre gyakorolt „szépítő” hatásról természetesen nem beszélhetünk. „A munkástelepek Salgótarjánban és közvetlen környékén, hegyes-dombos vidéken épültek, nem alkalmazkodtak a terepadta lehetőségekhez, hanem egyenes vonalban vezetett utcákon helyezkedtek el házaikkal, holott a természetadta formák a sablonosság feloldásához vezethettek volna. Ezért a bányatelepek, lakótelepek sajátos megjelenésű- ek voltak Salgótarjánban.”6 Salgótarján népességszámára is meghatározó volt az ipari üzemek jelenléte, hiszen a település nem tudta biztosítani a termeléshez szükséges munkaerőt, így az ipar új betelepülők révén munkástoborzásra kényszerült. Salgótarján lakosainak a száma 1842- ben 900 fő volt, amely az 1910-es évre 13.746 főre emelkedett.7 Sajátos átmeneti szerepet töltött be a századforduló táján a városodásban az ipar. A gyáripar sokoldalú, általános fejlődésének feltételei az 1890-es évekre alakultak ki. Ezért fel is gyorsult a századfordulón az iparosodás (1890 és 1910 között 64,5 % -kai nőtt az ipari keresők száma, szemben az 1870-1890 közötti 31,2%-os növekedéssel), miközben mélyreható változás zajlott a vállalati struktúrában: stagnált az önállóak száma, arányuk csökkent, s rohamosan emelkedett az alkalmazottak (munkások, tisztviselők) száma, vagyis visszaszorult a kézműipar, s változott az ipari tevékenység városképző 5 N. SZEGVÁRI 1994.175. 6 SZVIRCSEK 1996-1997.25. 7 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. Negyedik rész. A népesség foglalkozása a főbb demográfiai adatokkal egybevetve s a népesség ház- és földbirtokviszonyai. Magyar Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1915. 1 19
