Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)
G. Toronyi Judit: Lakosok és választók a salgótarjáni városközpontban (1922)
szerepe. Míg korábban a kézműipar — néhány, az agrártermeléshez szorosan kötődő ágazatot nem tekintve — erősen koncentrálódott árutermelést folytatott, közvetlenül kapcsolódott a kereskedelmi tevékenységhez, a piachoz, s így jórészt városi funkciókat töltött be, addig a századfordulóra a tömegtermelést egyre inkább a gyáripar vette át, s a gyáripar kapcsolatrendszere áttörte a piackörzeti kereteket. így az ipar s a városodás, különösen az iparosodás és a városhierarchia kapcsolata lazult.8 Salgótarján esetében is igaz, hogy közvetlenül a piacra termelő kézműipar háttérbe szorul, itt azonban elsősorban a szolgáltató-kereskedelmi jellegű funkciók emelhetők ki, melyek a gyáripar és bányászat szélesedésének következtében jelentkező vonzás eredményeként jelentek meg eleve. Sőt, maguk az ipari és bányászati tevékenységet folytatók is korán bekapcsolódtak a kisipari és kereskedelmi tevékenységbe az üzemi kantinok és élelemtárak révén. A századfordulón a gyárakon kívüli iparosok és kereskedők panasszal is éltek a kereskedelemügyi miniszternél az általuk tisztességtelennek tartott verseny miatt. Az I. világháború kitörése természetesen Salgótarján lakóinak életére is rányomta bélyegét. Salgótarján a világháborúban sajátos helyzetben volt, mert az Acélgyárat és a bányákat (SKB Rt., ÉKI Rt.) hadiüzemmé nyilvánították. Ennek ellenére az első két évben voltak katonai behívások mindkét helyről. A bánya munkáslétszáma mintegy 1600, az Acélgyáré pedig több mint 200 fővel csökkent. A Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár (közismert későbbi neve Tűzhelygyár) a hadsereg megrendelésére kézigránátot és tüzérségi lövedéket gyártott, ezért elkerülte a behívásokat. A hadiüzemek vagy közvetlenül a hadsereg számára termeltek, vagy - mint a bányák - a hadiipar működését biztosították. Az ott dolgozók többsége pedig hadimunkás volt.”9 Salgótarján ipari centrummá válása a várossá válás előtti időkre átformálta a község építészeti képét. „A településfejlesztő erőknek megfelelően a kialakuló kép nem volt egységes. Az üzemi telepek, „munkásgyarmatok” elvei, stílusa, szerkezete s ezzel együtt látványa is mást nyújtott, mint a falu képe. Az egyes településrészek fejlődési üteme is különböző volt. A falumagot érintetlenül hagyva a szélein kezdték építeni szinte egyszerre több irányból megindulva. Ezek az építkezések a vállalatok pillanatnyi érdekeit és anyagi erejét is tükrözték. A kezdeti időkben nem forrtak egybe a faluval, sokáig különálló testként léteztek, s a két pólus között élő tarjániak gyakran rácsodálkozhattak a toborzás révén a faluban megjelenő, különösen viselkedő és más nyelvet beszélő idegenekre.10 11 A község lakosságának gyarapodásával együtt növekedett lakóépületeinek a száma is, a szabad, beépítésre alkalmas területek fogyásával így egyre közelebb kerültek a majdani városközponthoz, sőt nem egy esetben egybeolvadtak vele.11 A Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltárának gyűjteményében találhatóak a 2200/1922. Miniszterelnöki rendelet választójogi szabályozása révén keletkezett 1922. évi számlálólapok,12 amelyek a nemzetgyűlési választójogosultság megállapításához készültek. 8 BELUSZKY 1990. 15. 9 CS.SEBESTYÉN-BÓDI 2007. 10. 10 SZVIRCSEK 2003. 407-408. 11 SZVIRCSEK 2003.415. 12 MNL NMLIV. 404. Nógrád vármegye Törvényhatósági Bizottsága Központi Választmányának iratai (1878-1922) 120
