Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)
G. Toronyi Judit: Lakosok és választók a salgótarjáni városközpontban (1922)
be lépett. Igaz, az életbe lépésről csak annyiban beszélhetünk, hogy a törvény alapján írták össze a választásra jogosultakat, de a háború kitörése miatt választásokat már nem tartottak az új szabályozás szerint. Az 1913-as törvény - hosszú évtizedek nagy nekirugaszkodásaképpen - 1 272 755-ről 1 627 136-ra, azaz mindössze 28 %-kal növelte a választók számát, ami így a lakosság mintegy 8,7 %-át jelentene. Részlegesen a törvényhatósági városokban elrendelte a titkos szavazást, ami annyit tett, hogy a megemelt számú 435 választókerületből 66-ban ezentúl így szavazhattak.4 A két forradalom, tehát a tömegpolitika nyílt manifesztálódása után azonban nem lehetett már ott folytatni a választójoggal kapcsolatos politikát, ahol Tisza István (lásd az 1913. évi XIV. tc.-et), majd pedig Wekerle Sándor (lásd az 1918. évi XVII. tc.-et) abbahagyta. Ezen két utolsó, a választóképességet a korábbiaknál valamivel tágabb kör számára biztosító rendelkezés alapján azonban Magyarországon soha nem tartottak választásokat. A Károlyi-kormány 1918 őszén elvileg deklarálta az általános választójogot, de az 1919 márciusában végül elfogadott törvényt sem követték választások. így azután a berendezkedő ellenforradalom az elé a dilemma elé került, hogy a Wekerle-féle törvény alapján írja-e ki a választásokat, vagy újraszabályozza a kérdést. Az utóbbi megoldást választotta, ennek eredményeként a Friedrich-kormány 1919. november 17-én választójogi rendeletet (5985/1919. M. E.) bocsátott ki. A rendszer legitimitásához elengedhetetlen, a békekonferencia által igencsak sürgetett választásokat azután e rendelet alapján tarthatták meg 1920. január vége felé. A rendelkezés a „nőkre is kiterjedő általánosabb szavazati jog elvén épült fel”, és a szavazás titkosan történt. Ez a valóban demokratikus szabályozás lett volna hivatva hozzásegíteni az ekkor hatalomra törő társadalmi csoportokat a biztos tömegtámogatás elérésére. Az ellenforradalmi rendszer első nemzetgyűlési választásán 3 042 000 fő élhetett politikai jogával, ami a felnőtt (20 éven felüli) népesség 55%-ának és az összné- pesség 38,4%-ának felelt meg. Már az iménti rendelkezés tartalmazta a Horthy-kori választójogi szabályozások közös (korlátozó) ismérveit, melyek nem a vagyoni, hanem az életkori, a műveltségi és a konkrét terminusokban megadott állampolgársági és egy helyben lakási kikötések gyakran változó rendszerében öltöttek testet. A választói aktivitás annak ellenére is igen nagy volt (81 %-os), hogy a választópolgárok száma a múltbelihez képest 1920-ban hatszorosára emelkedett. Bethlen István immár miniszterelnökként azonban túlzottan demokratikusnak találta a rendeletet, és amint módjában állt, nyomban annak szűkítésén fáradozott. Ehhez két ponton fogott hozzá: korlátozta a női választójogot, és részben visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. Az újfent rendeleti úton szabályozott választójog - ez a Klebelsberg-féle, 1922. március 2-án kiadott rendelet (2200/1922. M. E.) - a nők szavazatijogát a 30. életév betöltéséhez kötötte (a férfiak esetében meghagyta a 24. életévet alsó határnak), emellett szigorított az állampolgársági (hat év helyett tíz), valamint az egy helyben lakási (fél év helyett két év) cenzuson is. Végül a műveltségi megkötés szintén további korlátozással járt együtt, hiszen az elemi iskola négy osztályának az elvégzését szabták a választóképesség előfeltételéül. A rendelet mintegy tíz százalékkal csökkentette a választók arányát, akik össz- népességen belüli részesedése 30%-ra esett vissza. Különösen megritkultak a női választók: amíg a Fried- rich-féle rendelet 1 765 000 nő számára irányozta elő a választó4 GERŐ 1988.67-68. 118
