Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Történelem - Cs. Sebestyén Kálmán: Gerillák, dézsmatagadók és egyéb bűnösök (A megye fenyítő törvényszék működése 1848/49-ben)

egy újabb végzéssel igyekeztek ennek útját állni, melyben előírták, hogy „jövőre tsupán tsavargásokért elfogott egyéneket alispáni úti levelek kieszközlésével bebörtönöztetését mellőzzék”.6 A Nógrádot is érintő téli hadjáratok miatt azok száma, akik valamely okból vándoroltak, „tsavarogtak” (lemaradtak a csapatoktól, megszöktek, a hadi helyzet miatt eredeti lakóhelyüket elhagyták) jelentősen növekedett. A falvakban potenciális bűnözőknek nézték az okmányok nélkül megjelenő idegeneket. 1849 októberében már egyenesen megültották az elöljáróságoknak a börtönbe kísértetést, a börtönfelügyelőnek pedig előírták: csak a kerületi tisztviselő által küldött foglyokat fogadhatja. Azt is csak akkor, ha megvan a vallomás. Hogy ezt milyen komolyan vették, mutatja Vitális István volt szolgabíró december 23-án gróf Forgách Jenő szemrehányására írt levele egy lesü lakos ügyében: „Én bűnvádi eljárásról szálló nyomozás és önkéntes vallomás nélkül még a’ Tfekintetejs megyének szolgálni vált szerencsém soha senkit be nem küldöttem, ’s így a’ nevezet egyént sem, mutatja jelen esetnél az is, hogy a’ nevezetnek önkéntes vallomása az ügyészi hivatalnál van - én ezen Kiman András raboskodó tettét tárgyazó iratokat Kacskovics Károly Úrnak mint akkori börtön felügyelőnek által adtam, erre tanúm az akkori canceüistája (titkára)...”7

A gyanúsítottaknak, illetve tanúknak ezeket a felvett „önkéntes” vallomásokat kellett a törvényszék előtt megerősíteni, kiegészíteni, esetleg a szembesítéskor módosítani.

Szintén októberben Hamar Miklós börtönfelügyelőt, Droba János ideiglenes várnagyot és Zaduban Ádám tiszti ügyészt megbízták, hogy készítsenek kimutatást az elmaradt rabtartási költségekről. Ezek ugyanis jelentős tételt jelentettek a vármegyének, az ún. honi vagy házi pénztárt folyamatosan apasztották. Ipolytarnócon még 1849 májusában volt verekedés, s a vétkes kanászt a losonci börtönbe vitték. A főszolgabíró egy hónap múlva értesítette a törvényszéket, hogy a város a raboskodóra „három hét óllá 1 frt 30 xrt kötött”, s kérte, a költségek közé ezt is vegyék be.8 Hogy minél kisebb legyen a kiadás, még márciusban született egy olyan végzés is, hogy a vétkes elfogatásakor össze kell írni, és zárolni kell a vagyonát. így az esetleges kártérítés mellett a rabtartási költségek is fedezhetőknek tűntek. A megbízottak által a következő tárgyalási napra beterjesztett összeállításról megállapította a törvényszék, hogy az csak a nemrég szabadultakat tartalmazza, ezért szükséges „a mennyire vissza lehet menni, minden volt raboskodók tartása kiszámítása”.9 A meghozott ítéletekben ugyanis külön tételként szerepelt a rabtartási költségek megtérítése. A kisebb bűnt elkövető ezt meg is kereshette a börtönben. Egyik módja az ún. udvari szolgálat volt. Példa erre egy 1849 végén történt eset. Letétbe helyezett kelmék eltűnése kapcsán terelődött a gyanú a várnagynál szolgálatot teljesítő rabra, aki hozzáférhetett azokhoz. A tiszti ügyész jelentette, hogy nevezett nem régen Müller szűcsnénél szolgáló szeretőjének, Marosának varratott ruhát hasonló kelméből. A nyomozás során kiderült, hogy a Casino kocsmában egy táncmulatságon ismerkedtek meg, találkozni pedig akkor szoktak, amikor a várnagy vacsorázni megy. A szolgálatért a várnagytól a rab minden héten kapott egy „húszast”. A hasonló esetek elkerülése vé6 MNL NML IV. 104. Alispáni hivatal jegyzőkönyve 24. szám

7 MNL NML IV. 162. A Balassagyarmati Császári Királyi Első Osztályú Fenyítő Törvényszék iratai I. 1850/1.

8 MNL NML IV. 102. Bozó Pál litkei kanász vallomása 1849. október 23.

9 MNL NML IV. 107. 112/1849.

90