Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Irodalomtörténet - Kovács Annta: Globus

Pontok a mindenségből:

Röget eszek,

én vagyok és leszek,

követ emésztek,

akkor is ha szétdől

növesztem csíráját

a sokrétű valóság,

dohos penésznek,

s az idő is megállva

és ha hordóm lenne,

kuksol és bukik a nap,

bőséges méretű,

s a térség örökös álma

erjedne benne

lesz az élők valósága.

savanyú kék nedű,

Dörögve elmélkedek:

vagy ölő méreg,

nekem ez is kevés,

titkosan vészes,

mert tépdesek

nőne belőle az,

hulló csillagok között

amit festek, vések,

teremtő anyagot

mert ám én nem csak

arrafelé, ott,

ecsetet kezelek;

ahol valamikor

acél vésővel vágom

az alkotó megütközött

a vihart, a szelet,

a lángolással.

mindazt, mi felém tör és közelemben van: így leszek boldog én, a boldogtalan.

Az alkotás, az írás, a festés kényszere visszatérő témája költészetének. Szinte megszállottan kutatja az alkotás titkát, néz szembe saját teremtő erejével, tehetségével. írásaiban nagyon tudatosan teszi fel a kérdést: ki vagyok én, és mit tudok adni a világnak? Művészetének elméleti megalapozására törekszik, s néhol már filozófiai mélységű választ talál.

A természet őserejét hordoztam magamban, és féltve őriztem ezt a végtelen kincset, amely döbbenetes erővel kísérte végig küzdelmes életemnek menetét...Igen, bátran beszélek; ha nincs is hozzá jogom, de van nyelvi erőm és szellemi műveltségem is...Én adjak áldozatot? Hiszen áldozatul esett az egész életem a puszta kenyér megkeresésének, ami éjjel-nappali igát akasztott nyakamba... Vezeklésre kárhoztatott, különös ember lehetek. Bolondot formált belőlem a sors, mert az elkeseredés még inkább erőt adott munkálkodásomhoz, hogy maradandó alkotások szülessenek...Nem intek megállást felbuzgó gondolataimnak. Csörögjenek a szavak, mint a láncszemek; teker- gőddzenek, mint a kígyó a megmaratás veszélye elől menekülő emberek nyomában, így önmagámmal beszélgetve nyerek egyensúlyt mindazért, amiért ezt a szerencsétlen sorsot érdemeltem. Gondolataim döcögő édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyből nézem az embereket és a világot. Mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül..

Művészetét nehéz lenne egy meghatározott stílusirányzat keretei közé szorítani. Maga alkotta világában együtt van jelen a valóság brutális realitása egy szimbólumokból építkező költői álomvilág szürrealizmusával. Ez a Globus Balázs Jánosé.

Ő a vén remete, aki „mindenféle limlomból”, a szegénység csúf rongyaiból, romjaiból épített, kerített el külön világot magának, aki a szabadságát az eszményi szépben találta meg.

Ő az alkotás keresztjére szegezett áldozat, aki saját magát feszíti meg, hogy megváltást nyerjen, boldogságot találjon.

288