Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Irodalomtörténet - Kovács Annta: Globus

Úgy élek itten, mint ide űzött vándor, ahogy vakkereten megfeszül a vászon, mely rejtett kínjában szuszog, ropog, recseg, ha keresztbe szántja a festékes ecset.

Ezer színt mutatok: sok feketét, sárgát, szörnyeknek, sárkánynak széttépett bőr szárnyát lebegtetem füstben, s felizzik a hőség: rája borítom a vénség lepedőjét.

Fekete árnyékot ásítoz az este; festem az éjszakát üdvömet keresve, mint villám cikázok görbén vagy keresztbe: mit rakjak szépnek az üres keretbe?

Sebek nélkül vérzek tébolyultan, mintha pokoli ordítás döngne álmaimban, mintha nem az élet színét olvasztanám, mintha nem a földön lenne kunyhóm, hazám?

A fekete látomásos költészetének alapszíne, amivel ősi sötétséget idéz fel. Fekete napfény, fekete zápor, fekete ég, fekete árnyék. Balázs János Glóbusán gyakran a köd gomolyog, ami sejtelmes átmenet a fény és sötétség, az élet és halál között. A köd falára is képeket festenék: ez az én erőm. A fekete az éjszaka, a sötétség jellemzője, a halál szimbóluma, a színes élet ellentéte, amelyet leggyakrabban a sárga színnel, a Nap, a fény, a melegség színével fest meg. A sárga szintén alapszíne, s ahogyan általában mindent, ezt is ellentmondásosságában használja, az élet mellett ez az elmúlás színe, az őszé, ami kedvelt évszaka volt.

Sárgán sivár sivatagot ábrázol a kép,

lágy lángú napot, s forró szél hevét zuhogtatja tengernyi homok, terhük alatt hasalnak lihegő tevék.

Égetett bőrű ember szennyes lepelben meg se mukkan, meg se rebben: meglepi álmukban őket a halál, s alszik a karaván.

282