Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Végh Károly: Irodalom és identitás – Egy irodalomtörténész – Czine Mihály – irodalomközelítése
danivalója, stílusa, az végleg hívévé, tanítványává, sőt rajongójává vált, ám voltak olyanok is, akik nem értették világlátását, mondanivalóját. A későbbiekben is a két véglet jellemezte a hozzá való viszonyt: a szinte feltétel nélküli elfogadás, vagy a merev elutasítás. Németh László írta, hogy „az eklézsiajárások szép szokását szeretném folytatni.” Czine ezt az „eklézsiajárást” követte. Egyik tanulmánykötetének is ezt a címet adta: Németh László eklézsiájában. A hetvenes évektől kezdve - ahogy sűrűsödtek az ellene indított támadások - egyre gyakrabban vállalt vidéki és határon túli előadásokat. Tudta azt, hogy az ismeretterjesztő munka megrövidítheti a kutatásra fordítható időt. Mégsem tartotta azt elfecsérelt időnek, hisz az „...a filológia művelőjét az élet dolgaira figyelmezteti - mondta. - Minden irodalomtörténészt fenyeget ugyanis a veszedelem: a „tudni nem érdemes” dolgok tudósává öregszik fiatalon, s azzal bíbelődik, amire senki sem kíváncsi... Az irodalom engem leginkább az élet részeként érdekel.” Czine Mihály egyedülálló jelenség volt. A Czine-jelenséghez alapvetően a világról való gondolkodása, ítéletalkotása és annak közlése teremtett egyedülálló alapot. Erkölcsi tartás és kiállás ötvöződött a tudós ember gondolkodásával, személyiségével. A kettő szétválaszthataüanul forrt össze benne. Valami konok elszántság vezérelte, származásának, sorsának tudatos vállalása, amiből még a kudarcok és megpróbáltatások után sem a keserűség kerekedett felül, hanem egy életet akaró, azt vállaló, és abban hívő, azt szerető ember. Harcosság, nyílt, őszinte véleménynyilvánítás és szinte reneszánszi életszeretet kettőssége jól megfért benne. Meghatározó, szuggesztív, életigenlő egyéniség volt. Az őt küldő világnak a legfőbb értéke a közösségi voltában rejtezett. Ezt az összetartó erőt vitte magával élete folyamán, ezt vetítette ki gyakran vizsgált tárgyára, az irodalomra, annak alkotóira, és kérte tőlük számon. Tamásira hivatkozva többször mondta: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.” Közösségi gondolkodás és cselekvés nélkül jó író nem létezik. Czine bízott abban, hogy a második világháború után egy új nemzedék indulhat útnak, amelynek munkája kiteljesedhet. Hihette, hogy ő is hozzájárulhat ennek a nemzedéknek a munkájához. Egy biztos; ez a nemzedék egy új irodalomtörténetírást is teremtett. Hangjában, ízében, közelítésmódjában is mást. Az új hangot viták sora követte. Ezért nem engedték az akadémiai magyar irodalomtörténetbe, a „spenótba” a Czine által írt, romániai magyar irodalomról szóló fejezetet bevenni. Görömbei András úgy véli, hogy „az irodalommal való kapcsolatot a lélek ünnepévé avatja”. A Czine-jelenség egyik kulcsmondata ez. Ünnep a mondanivaló fontossága miatt, és mert hitte, hogy az irodalomnak életalakító küldetése van. Ezt nem lehet, nem szabad száraz „metanyelven” közvetíteni, mert nem jut el azokhoz, akiknek szánták, és megfosztja őket az élmény lehetőségétől. Czine különösen értett ahhoz, hogy közérthetően - sajátos és utánozhatatlan Czine-stílusban - közvetítse az irodalomtudományt. Nála a befogadás örömmé válik, élménnyé. Sajátos intellektuális nyelvet teremtett: került mindenfajta tudományoskodást, távol állt tőle a lenéző attitűd; a dolgokat a lehető legtermészetesebb formában közvetítette, megtartva minden lényeges mondanivalót, hangsúlyt, felismerést, tudományos eredményt. Érezhető, hogy mögötte munkál a filológiai alaposság, a hatalmas tudásanyag. Tartalmában mindig a nagy összefüggésekre, a folyamatokra figyelt, a történelmi beágyazottságra, és hogy ebben milyen értéket képvisel az az alkotó, vagy mű, amelyikről beszél. Nyelve, stílusa utánozhatatlan szuggesztivitást sugárzott. Magával ragadta olvasóját, hallgatóját. Gyakran ünnepélyes ez a hangnem, szándéka szerint is, hogy a mű értékeire irányítsa a figyelmet. Ugyanakkor sohasem öncélú: mindig az alkotó és a műve kerül 233
