Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Fráter Zoltán: Táj, hagyomány, történet Krúdy két novellájában
egyházára gondolhatunk, de ebben az esetben a narrátort azonosítjuk Krúdy Gyula huszadik századi magyar íróval, aki egyébként valóban Nyíregyházán született. Mivel az életrajzi olvasat narratológiai, sőt várostörténeti szempontból is meglehetősen kétséges lenne, érdemesebb ezért a szöveg közelében maradva azt feltételeznünk, hogy a gyerekkort idéző, valóságos Nyíregyháza helyett a gyermeki fantázia lázas képeihez hasonlatos, képzeletbeli városról van szó, és a novella megnevezetlenül is valamely nyírségi városban, például Nyíregyházán is megtalálható jellegzetességeket mozgósít az írói mitológia kiépítésére. A helyszín önkényességét jelzi az a tény is, hogy az elbeszélő szerint a kocsma sárgára meszelt, ódon épülete volt „a legrégibb, a legelső ház a városban”, mintegy háromszáz esztendő előtt, „amikor még kuruc világ volt”. Ezzel szemben a történelmi források azt tanúsítják, hogy Nyíregyháza 1236-ban kapta nevét, amikor az addig Nyírnek nevezett településnek temploma lett. Az elbeszélő hangsúlyosan legendának minősíti - „melyik vén háznak nincs legendája?” - ismeretközlését, amellyel egyébként az ősi ház, az eredet toposzát kelti életre. A legendaszerűség kialakítását a túlzó, mesei elemek használata is elősegíti: a ház a piactér „kellős közepén” terpeszkedett, udvara akkora volt, hogy „elfért volna benne egy országos vásár”, háromszáz esztendeig megmaradt kocsmának, és „lassan város keletkezett körülötte”. Még az 1700-as évek elején bizonyos Kállay Mihály nevű kuruc kapitány falaztatta magának kedélyes menedéknek, ugyanis felesége nemigen tűrte a kurucos mulatságokat otthon. De a külön építményben, messze a családtól már szólhatott a muzsika, mulathatott cimboráival a kapitány. (A kezdés kis anekdotikus mozzanata önmagában is elég lenne egy novellára: ha otthon nem lehet dáridózni, építsünk kocsmát magunknak - Mikszáth ilyen zömök, egy mondatba sűríthető esetekből írt elbeszéléseket.) Ebben a Zöldfának nevezett kocsmában, amely idővel fogadóvá bővült, vigadtak a Kállay család leszármazottai vagy háromszáz esztendeig. De a keletkezésétől függetlenül is volt még nevezetes tulajdonsága a fogadónak. Akkor is muzsikáltak benne, amikor a zenészek nem muzsikáltak. Ha egyetlen zenész se tanyázott benne, akkor is halk cimbalomszó hallatszott az ivóban. Csendes húrpengetés, mintha valaki csak úgy a maga mulattatására ütögetné a húrokat. De a hang eredetét a legszorgosabb kutatással sem tudták kideríteni sem a tulajdonosok, sem a bérlők, sem a vendégek. A túlvilági cimbalomszó okát valamely rejtélyes visszhangban állapították meg a hozzáértők. Pedig a cimbalomszó mégiscsak megpendült valahol, ha vendégek voltak a fogadóban, és az ivóra csendesség ereszkedett. Aki hallotta a cimbalompengést, elmondta, hogy soha szebb muzsikát nem hallgatott. A titokzatos zenész mindenkinek eltalálta a kedves nótáját. Ahogy azonban telt-múlt az idő, és új fogadók, új kocsmák keletkeztek, a Zöldfa népszerűsége csökkent. Divatosabb helyek felé fordult a vendégek érdeklődése, a cimbalompengetőt meg úgysem találta senki. Rózsáné, a bérlő egyre gyakrabban üldögélt egyedül a kocsmapult mögött. A túlvilági cimbalmos akkoriban el is némult. Míg aztán egy viharos, szeles éjszakán valaki megzörgette a vasrácsos ablakot. Sárga kabátos, hosszú termetű úriember érkezett a fogadóba, és telepedett le az ivó sarkába. Füléhez emelte a kezét és hallgatózott az éjszaka csöndjében. És akkor megint felhangzott a rejtélyes cimbalomszó a bolthajtásos falak alatt. Az ismeretlen úriember egy darabig hallgatta, majd százpengős bankjegyet tett az asztalra, és távozott. De aztán eljött másnap, eljött harmadnap is, akkor már kiderült róla, hogy valódi angol lord, aki Angliában hallott a szokatlan visszhangról, és eljött meghallgatni a híres láthatatlan zenészt. Mivel ő sem tudta megtalálni a titok nyitját, napról napra szenvedélyesebb látogatója lett a fogadónak. Nem ivott, nem mulatott, csak a húrok pengését hallgatta. A városban persze hamarosan híre támadt a csodabogár angolnak, aki mindennap száz 206
