Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Irodalomtörténet - Fűzfa Balázs: Grammatikai metaforák Arany János néhány balladájában

gyelmünket nem engedi lankadni, állandóan megszakítja az olvasást grafikai vagy egyéb jelekkel, jelzésekkel (melyek közül itt csak néhányat sorolunk fel):

a) a mondat modalitásának ellentmondó írásjel a mondat végén14 (szinte minden balladában találhatunk erre példát);

b) kisbetűs mondatkezdés (Tengeri-hántás, Tetemre hívás)-,

c) radikálisan szabálytalan szórend (Tetemre hívás; A walesi bárdok; Szondi két ap- ródja);

d) hapax legomenonok túlreprezentált használata (A walesi bárdok, Szondi két ap- ródja);

e) a jelentésképzésben hangsúlyos szerepet kapnak a hangtest nélküli jelentéshordozók (pl. deleációk sokasága: Az egri leány, Zách Klára).

Ezek a „megszakítások” állandó újra- és átértelmezésre biztatják, sőt, kényszerítik az olvasót. Tudván tudatják vele, hogy a szöveg jelentése folyamatosan oszcillál, mozog, dinamikusan változik. Soha nem egynemű közegben zajlik a jelentés teremtődése, és maga a szövegjelentés sem egynemű. Sokkal inkább „el nem érhető bizonyosság”. Kétségtelen, hogy létezik, ám soha nem tudhatjuk meg pontosan, mit is jelent. Mert a jelentés soha nem véges, soha nem írható le a Püthagorasz-tétel egyértelműségével. Olyan inkább, mint a Bolyai-Lobacsevszkij-féle gömbgeometria. „Elhisszük”, hogy van.

Ennek a fajta elbizonytalanodásnak poétikai megjelenítője lehet a hiba, a szabályszegés, a tökéletestől, ez elvárttól, a nyelvi normától való - szinte állandó - eltérés15 (amely tehát értelemszerűen egyben grammatikai metafora is lehet, de nem feltétlenül az). - Annyit itt is meg kell jegyeznünk, hogy mi alapvetően nem a „szerzői tévedés” (amelyen általában valamely epikus szerző „Homérosz is alszik néha” típusú feledékenységét értik) poeüzálódásáról (mint a szakirodalom egy része), illetve csak részben az „anyaghiba”16 versbéli paradox szerepéről, hanem a „nyelvi hiba” (a megszokottól, a grammati- kailag helyestől, szabályostól való eltérés, azaz lényegében a különbözés, még általáno14 Az írásjel-metaforákról, írásjel-szimbólumokról lásd: FÓNAGY Iván, I. m., 446-449.

15 A hiba - mely nem azonos a poétikai hibával, még kevésbé a licenciával, ezeknél tágabb fogalom - textuális-esztétikai, jelentésformáló szerepéről lásd (például): JAKOBSON, Roman, A költészet grammatikája, ford. ALBERT Sándor, Bp., Gondolat, 1982, különösen: 243-244; FÓNAGY Iván, A költői nyelvről, h. n. [Bp.], Corvina, é. n. [ 1999], 443 skk.; KERESZTURY Tibor, Petri György, Pozsony, Kalligram, 1998, különösen: 88. skk. (Az „anyaghiba’’ poétikája c. fejezetben); KERESZTESI József, Hibát hibára: Petri György kései költészete és a hiba poétikája, Jelenkor, 2001/január, 74-81; különösen: 74-75; továbbá: SZITÁR Katalin, A szótól a hangig és a betűig. Kosztolányi Dezső-. Fánika = Aszó élete - Tanulmányok a hatvanéves Kovács Árpád tiszteletére, szerk. SZITÁR Katalin, Budapest. Argumentum, 2004, 223-233; SZILÁGYI Zsófia, Féllábú ólomkatona vagy levélnehezék ? (A hiba az irodalmi műben) = SZ. Zs., A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák, Pozsony, Kalligram, 2005, 17-32; SIRATÓ Ildikó, Szabályos szabálytalanság. A grammatikai hibák kontextuális jelentéséről = Grammatika és kontextus - új szempontok az uráli nyelvek kutatásában, szerk. CSEPREGI Márta; MASONEN, Virpi.) ELTE Finnugor Tanszék, Budapest, 2007, 303- 313 (Uralisztikai tanulmányok 17).

16 Radnóti Sándor kifejezését idézi Keresztury Tibor, Uo.

161