Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Fűzfa Balázs: Grammatikai metaforák Arany János néhány balladájában
sabban: az adott nyelven megszólaló szöveg immanenciájához képest való idegenség) szövegbeli-esztétikai hatásáról, szerepéről beszélünk dolgozatunkban. Felfogásunkat filozófiai értelemben is megragadja Kulcsár Szabó Ernő, amikor így ír: „Az idegenséggel való találkozás tapasztalati struktúrája [...] azért került ilyen mértékben előtérbe, mert az esztétikai tapasztalat konstituálódásának szintjén a modernség szembesült - tagadhatatlan romantikus előzmények után - először a mindenkori saját elidegenedésének meg- kerülhetetlenségével”17. Roman Jakobson pedig ekként fogalmaz a tárgyról szólva: „Még ha sikerülne is meghatároznunk, hogy melyek egy adott kor tipikus költői módszerei, akkor sem tudnánk meghúzni a költészet határvonalait. E kor ugyanazokat az alliteráci- ókat, eufóniákat használja retorikájában, sőt köznapi nyelvében is. Ugyanazokat a költői alakzatokat halljuk a villamoson mesélt viccekben, mint a legkifinomultabb költői nyelvben; a köznapi pletykák ugyanolyan törvények szerint épülnek fel, mint a legújabb, vagy legalábbis (a pletykálkodó intellektuális színvonalától függően) az előző szezon divatja szerint írott novellák. // Az a határvonal, amely a költői műalkotást elválasztja a nem költői alkotástól, ingatagabb, mint az országhatárok. Novalis és Mallarmé az ábécét tekintették a legnagyobb költői alkotásnak. Az orosz költők csodálattal fedezték fel a költőiséget egy borjegyzékben (Vjazemszkij), a cár ruháinak lajstromában (Gogol), egy vasúti menetrendben (Paszternák) vagy egy mosodai számlában (Krucsonih). Számos költő állítja ma azt, hogy a riport olyan műfaj, amelyben a művészet sokkal inkább jelen van, mint a regényben vagy a novellában.”1® A grammatikai hiba tehát egészen új szerepben jelenik meg Aranynál. Szignifikáns gyakorisága miatt nemcsak stílusélénkítő és figyelemfelkeltő hatása van, hanem összességében az Arany-szövegek egészének retorikai jellemzője lesz. Már-már a deviancia lesz a törvény: a hangnembeli, stiláris, fonématikus, szintagmatikus és szintaktikus rétegek szabálytalan egymásba játszatása. Ad abszurdum: egy-egy túlcsavart szerkezet („Mint hulla a hulla!” - Szondi két apródja; „Fojtva, teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú” - Tetemre hívás) már-már bosszantóan kiált a megszegett szabályért. Arany a legvégsőkig elmegy a nyelv jelentéslehetőségeinek tágítása terén. Nemcsak új szavakat talál ki, nemcsak összevissza forgatja a mondatrendet, hanem majdhogynem értelmetienné olvaszt szavakat, olykor egész sorokat („Soha, mennyi csillag hull ma!” - Tengeri-hántás). A textus legfelső rétegében pedig a nézőpontváltást, illetve a ricoeuri értelemben vett mondatmetafora fogalmát innovatív módon továbbgondolva használja: létrehozva ezzel a szöveg szintű grammatikai metaforát (a Szondi két apródja 14. szakaszában például felcseréli, azonosíthatatlanná teszi a beszélőket).19 Aranytól pedig már csak egy lépésre van Ady szimbólumokkal telített nyelve. Ez utóbbinak eredete bizonyosan itt keresendő: a nyelv új rendszerének megalkotásában, az állandó kísérletezésben, újraalkotásban. Arany János olyan „jelentésművész” volt, akitől megtanulhatjuk: amikor olvasunk, akkor ugyan mások betűkészletével dolgozunk, de a szöveg végén saját lelkünk mélyére érkezhetünk meg. 17 K. SZ. E., A különbözés megértése avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai, Alföld, 2003/7, 48-64; idézet: 58. 18 J„ R„ /. m„ 244. 19 A problematikát bővebben kifejtve lásd kötetünkben az Egy szövegtest dichotómiarendszerei... című tanulmányunkban a már idézett kötetben: F. B„ Uo., 35-47.! 162
