Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)

Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában

Ugyanakkor történészként fontos számolni a trauma és a következtében jelentkező nosztalgia egyéb pszichológiai jellegzetességeivel is. Mindenekelőtt szem előtt kell tartani, hogy a trauma és a nosztalgia sajátos időszámítást nyit meg, amely eltér a „hétköznapi” emlékekre való emlékezéstől. A pszichoanalízis kutatói által használt fogalom a szubjektív igazság. Ricoeur úgy fogalmazott, hogy életem elbeszélésének a „létezését illetően nem vagyok szerzője, [azonban] társszerzőjévé válók jelentését illetően".19 Magát a nosztalgia szót 1688-ban alkotta meg egy svéd orvostanhallgató, Johannes Hofer, disz- szertációjában, a külföldön szolgáló katonák halálos honvágyáról írva.20 A nosztosz szó görögül hazatérést jelent, az algosz pedig fájdalmat. A nosztosz eredetileg térbeli hazatérésre vonatkozott, mai nosztalgia szavunkban azonban a térbeli távolság helyett kizárólagosan az időbeli szerepel. „Az előzőek fényében a nosztalgia akár spontán, ha tetszik tudattalan jóvátételi folyamatként is felfogható, hiszen az általa kimerevített múltban aranyló fényben tűnnek fel élettörténetünk bizonyos állomásai, akár a legnegatívabbak is. Proust nyomán nem akarattal, hanem akaratlanul emlékezünk vissza egy olyan valóságra, amely - abban a formájában, ahogyan nosztalgiánk elénk tárja - soha nem létezett, mert soha nem létezhetett, hiszen aminek létét köszönheti, az éppen az idő, ami elválaszt tőle. ”21 Sokféle nosztalgia különböztethető meg. Egy egyenes egyik végén a magához láncoló melankólia, a másik végén pedig egy „tisztán” kellemes, szép emlék található, amely néha eszünkbe jutva örömmel tölt el minket.

Jean-Francois Lyotard a traumát az egyetlen lehetséges hozzáférési útnak tartotta olyan történelmi eseményekhez, mint a holokauszt.22 Egyenesen azt állította, hogy inkább a trauma fenoménje reprezentálja a holokausztot, mintsem a történelmi tények, a szociálpszichológiai háttértényezők vagy a halottak száma. A holokausztot, vagy akár Magyarországon az ’50-es években átélt meghurcoltatásokat, koncepciós pereket, kitelepítéseket vagy az ’56-os sortüzek traumáját azért nehezebb tapasztalattá integrálni, mint egy konkrét személy által elszenvedett traumát, mert a sértett félnek nincs kinek megbocsátania. Egy kollektív traumát elszenvedve azzal a tapasztalattal kell szembesülnie az áldozatoknak, hogy kínszenvedésüket aktívan vagy passzívan, szinte egy egész társadalom támogatta. A túlélőknek az őket ért trauma feldolgozásához, az azon való túllépéshez pedig elengedhetetlenül fontos pozícionálniuk magukat a történetben. Meg keli érteniük, hogy ki, miért, mit tett velük, és egyáltalán kik ők, milyen minőségük (zsidóságuk, cigányságuk, hitük, vagyonuk, politikai irányultságuk) az, amely kínszenvedésük okává vált. Az interjú közben beálló csend nem mindig oldható fel. Az interjúkészítőnek a beszélgetőpartnerével kialakult bizalmi kapcsolatot szem előtt tartva kell döntést hoznia, hogy megpróbálja feloldani a csendet, vagy beszélgetőpartnerének belső küzdelmeit tiszteletben tartva elengedi a feltett kérdést. A csend feloldására sokszor nem közvetlenül nyílik lehetőségünk, gyakorlati megoldást jelenthet a témaváltás, majd rövi- debb-hosszabb idő múltán a beszélgetés fonalának visszakanyarítása a traumához. Eb19 RICOEUR 1991.264.

20 RITIVOI, Andreea Deciu. 2002. Yesterday’s Self: Nostalgia and the Construction of Personal Identity. Rowman & Littlefield, 16. Idézi: Pintér 2014. 90.

21 PINTÉR 2014. 85.

22 LYOTARD, Jean-Francois. 1990. Heidegger and „the Jews”. Minneapolis. Idézi: PINTÉR 2014. 66.

107