Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában
ben segítséget jelenthet egy fotó vagy az interjúalannyal jó kapcsolatot ápoló másik beszélgetőtársunk visszaemlékezésének felidézése. A csoportos interjúk szintén áthidaló megoldást jelenthetnek a közösen elszenvedett traumák felidézésében. Az emlékezés tehát a jelen függvényében mindig más és más módon értelmezi a múltat, ha tetszik, mindig új múltat hoz létre, amelynek létrejöttében érdemes megvizsgálni a fantázia szerepét. Edmund Husserl német filozófus megállapítása szerint a visz- szaemlékezés nem áll messze a fantáziától, de a fantázia lényege szerint: „nem a dolgot magát adni”.23 Amíg az emlékezet egy valódi tapasztalatot feltételez, addig a fantázia a valódi tapasztalatnak pusztán a lehetőségét. Az életben való otthonkeresésünk részét képezi tapasztalataink, emlékeink rendezése, a koherenciára törekvés. Az emlékezet, a személyes élettörténet szempontjából felvetődik a kérdés, hogy otthonos-e az embernek a saját múltja? Ha a válasz egyértelműen nem, akkor lép föl a nosztalgia, segítségül híva a fantáziát és kezdődik meg a történtek „átszínezése”, annak a megfogalmazása, ahogyan akár történhetett volna, de sajnos nem úgy történt. Hol és hogyan lép színre a kutató, aki ráadásul nyíltan vállalja, hogy az események hiteles rekonstruálása érdekében teszi fel kérdéseit? Kollektív traumákra nem lehet rögtön, a bemutatkozást követően rákérdezni. Kimondottan a mélyinterjú műfajában tudom a legjobban pozícionálni a traumaelbeszéléseket, mélyinterjút pedig csak többszöri, rövidebb interjú és találkozás után lehet készíteni, amikor a kellő bizalmi háttér már stabilan létrejött. Traumaelbeszéléseket hallgatva nem könnyű kívülállónak maradni. Komoly segítségünkre lehet, ha írott forrásokból már szereztünk előzetes ismereteket a témáról, és sejtjük, hogy miről fogunk hallani. Egy történész, antropológus vagy néprajz- kutató nem klinikai szakpszichológus. A hallottak elbizonytalaníthatják, elborzaszthat- ják, sőt akár el is rettenthetik a téma kutatásától, és az emberi szenvedést rezdüléstelen arccal hallgatni a tudomány elefántcsonttornyából lehetetlen. Minden megszerzett tapasztalatot én is - a kutató - világ- és önismeretté integrálok. Minden megértés egyben önmegértés is: saját magam megértése az engem körülvevő világban. Az embertelenség, megalázás történeteit nekem is fel kell dolgoznom, ehhez idő kell. Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában24 című könyvének bevezetőjében írt arról, mennyire megterhelő volt számára a kollektivizálás időszakának erőszakos, kínzásoktól sem mentes „meggyőzés” - történeteit hallgatni, olvasni. A történész a hallottakat nemcsak felhasználja, de személyiségébe építve viszi tovább, ezért kell szüneteket tartani, rendezni önmagunkban is a kapott információkat. Minden nehéz interjú után újból pozícionálnunk kell saját magunkat is a világban. Az őszinte emberi reakciók tapasztalataim szerint nem hátráltatják, inkább segítik a beszélgetések további menetét, de amennyire lehet, verbálisán ne nyilvánítsunk véleményt, hogy ne törjük meg az interjúalany beszédfolyamát, emlékeinek áradatát és ne merüljön fel a gyanúja sem, hogy esetleges elvárásaink vannak az interjúval kapcsolatban. Az Oral History lehetőségei közül számomra a legfontosabbak közé tartozik a kérdésfeltevés lehetősége. Saját kutatásaimban jellemző helyzetnek mondható, hogy a helyi sajtót vagy üzemi dokumentációt vizsgálva értetlenül állok egy-egy jelenség vagy esemény előtt, és az interjúalanyoktól konkrét válaszokat kaphatok a kérdéseimre, ezzel to23 HUSSERL, Előadások az időről, 59. 24 Ö. KOVÁCS 2012. 108
