Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában
Horváth Sándor szerint ez a megközelítésmód szükségszerűen szakít azzal a hagyománnyal, amelyben a történész - mintegy fordítóként - „csupán” megszólaltatja a forrásokat.5 6 Az interjúhelyzetből adódóan az interjúalanyok az általuk létrehozott szövegnek a társszerzőjévé válnak és beleszólnak a történet elbeszélésének módjába. Tehát komoly forráskritikai munkára van szükség az interjúk felhasználása esetén. De vajon nem szo- rulunk-e rá ugyanerre a forráskritikára, ha írott forrásokat használunk? Vajon egy levél, feljegyzés, naplóbejegyzés vagy bármilyen más személyes iratanyag kapcsán nem me- rülnek-e fel hasonló problémák? Ha a történtek szándékos meghamisításán túl pusztán az írott dokumentumot készítő személy indíttatására, memóriájára vagy aktuális lelki, fizikai, szellemi állapotára gondolunk, felmerülnek az írott forrással szemben is szinte ugyanazok a forráskritikai problémák, mint egy interjú esetében. Bár Szíjártó István5 a mikrotörténetírással kapcsolatban fogalmazta meg a források saját kontextusukban való értelmezésének fontosságát, ennek jelentőségét kitágíthatjuk az Oral History kérdéskörére is. Az írott forrásokkal és az interjúkkal szemben is mindig fel kell tenni a kérdést, hogy ki vagy kik, mikor, milyen célból hozták azt létre, kifkjnek szánva? E nélkül nem lehet elemezni a cselekvők egymáshoz való viszonyát, és csak így lehet megérteni, hogy az adott történelmi pillanatban miért pont az adott módon valósultak meg a történtek? Az elbeszélt történelemmel kapcsolatban Vértesi Lázár úgy fogalmazott, hogy: „Az oral history-történésznek tudnia kell, hogy az interjú alanya milyen kapcsolatban állt az eseményekkel Mérlegelnie kell a tanúvallomások hitelességét, s hogy mi torzíthatta esetleg már eredeti észlelésüket. ”7 A problémakört tovább árnyalja, hogy a történész csak azt a forrást tudja elolvasni és felhasználni, amelyik fennmaradt és amelyikkel találkozik. Utólag ugyanúgy felülírjuk vagy újraértelmezzük az írott emlékeinket, akár a le nem írtakat: ki ne tépett volna már össze szerelmes levelet a kapcsolat megromlásával vagy dobott volna ki régi feljegyzéseket, képeslapokat, bevásárlólistákat, mert az évek múltával elvesztették jelentőségüket és kacattá váltak? A memóriánk is hasonlóan szelektál, újból és újból átértelmezzük a velünk történteket. Minden egyes esemény egyszerre több kontextusban játszódik és a történész által feltárt események bármelyik kontextusban megmutatkozó arca hamisnak tűnhet a soha fel nem tárható egészhez képest: hamis, hiszen töredékes. Mindezt végiggondolva szembesülünk azzal, hogy történészként nem az igazságot keressük, talán nem is kereshetjük, csupán egy múltbeli esemény minél több és részletesebb leírását szeretnénk adni, hogy a lehető legobjektívebben láthassuk a történteket. Tehát a narratívák még írott források esetén is változnak, hiszen minden történet részleges és minden jelentés nyitott az újraértelmezésre. Igaz ez az elbeszélt történelemre is. Nem létezik rögzített jelentés a múltban, mert minden egyes történetmondás során más és más lesz a kontextus, különböző a hallgatóság és a történet is megváltozik. Folytonosan új jelentéseket fedezünk fel. Edward Brunner szavaival élve a kutatóknak és az interjúalanyoknak egyaránt el kell fogadniuk annak felelősségét, hogy a társadalmat elmondásában és újra-elmondásában érthetjük csak meg.8 Minden feltárt kontextus, 5 HORVÁTH 2011.22. 6 SZÍJÁRTÓ 2003. 15. 7 VÉRTESI 2004. 171. 8 BRUNER 1999. 195. 103
