Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)

Művészettörténet - K. Peák Ildikó: „Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát?” (Gulácsy Lajos nőábrázolása a Dornyay Béla Múzeum Mihályfi-gyűjteményében)

Gulácsy munkásságát, alkotói pályáját ezen írás keretein belül részleteiben nem ismertetném, hiszen a képzőművészet iránt érdeklődők számára valószínűleg ismertek az életút főbb állomásai és az alkotó tragédiája. Röviden annyit szeretnék itt megemlíteni, hogy sajátos, egyéni képi és gondolati vüágot épített ki, mind képzőművészeti, mind szépirodalmi munkásságában, s tulajdonképpen ebben a világban élt hétköznapjaiban is. Alkotó tevékenységének viszonylag korán elhatalmasodó skizofréniája vetett véget.

Fontosnak tartom kiemelni azonban, hogy nem létezik csak festő és rajzoló és csak szépíró Gulácsy. Sejtelmesen költői hangvételű és színvilágú, az olasz kora reneszánsz és Watteau rokokójának báját egyaránt hordozó festményei tulajdonképpen képben megjelenített versek, idillikus és tragikus novellák. Szépprózai töredékei, novellái, lírája ugyanakkor mind megany- nyi írásjelekkel megjelenített sejtelmes, titokzatos, derengő festmény, leheletfinom rajz.

Gulácsy képzőművészeti és irodalmi munkássága - a sajátos, egyéni kifejezésmódon túl - jól illeszkedik a századforduló s a századelő önemésztő, meghasonlástól terhes, fülledt, má- konyos világába, melynek főszereplője a Nő volt, a merengő és romlott, rejtélyes és bűnös Nő. A kor alkotói számos alkotáson, prózában és lírában örökítették meg ezt az egyszerre gyermeki tekintetű, de már a romlottságot ismerő nőalakot, gondoljunk csak Klimt, Beardsley nőfiguráira, a hazai irodalomban Csáth Géza ópiumos hangulatú írásainak asszonyaira.

Gulácsy Lajos kapcsolata, viszonya a Nővel többrétegű, ambivalens volt. Egyrészt művészi tökélyre vitte a fenti kétes és kétértelmű nőideál megformálását, melyet később részletezünk. Másrészt egy másik, nagyon is valóságos nőfigurával való viszonya sem volt egyértelmű. Bár Gulácsy alkotásainak túlnyomó része a Pygmalionként maga teremtette nőről szól, az ideálon túli valóságban csupán egy nőről tudunk életében - édesanyjáról.

Gulácsy elszegényedett dzsentricsaládból származott. Miután az édesapa első feleségét s ezzel birtoka feletti rendelkezési jogát is elvesztette, Budapestre költözött, ahol másodszor is megnősült. Ebből a házasságából született Lajos fia. Az apa 1905-ben bekövetkezett halála után Gulácsy - egyre rövidülő itthon tartózkodásai alatt - anyjával kettesben élt, akinek fojtó, zsarnoki szeretetét egyre nehezebben viselte. Gulácsyné a távolban, olaszországi tanulmányútjai alatt is, hol szeretetteljes, hol a hazaküldött, értékesíthető képeket dicsérő vagy éppen becsmérlő leveleivel tovább fonta fia köré az anyai szeretet önző hálóját. Hozzátartozik egyébként az önző anya képéhez, hogy ugyanez az anya, hírét véve fia kitörő skizofréniájának, pénzt és fáradságot nem kímélve, azonnal elutazik érte Velencébe és a végül sikertelennek bizonyuló hazai gyógykezelési kísérletek alatt is mindvégig támogatja Gulácsyt.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy felismerjük, Gulácsy ambivalens, szeretve gyűlölő viszonya anyjával tulajdonképpen ellehetetlenítette, hogy valóságos kapcsolatot létesítsen a nőkkel.

A valóságos, hús-vér Nő helyett írásaiban két, egymástól látszólag különböző, mégis nagyon is rokon figurát teremtett meg. E két nőalak kifejezetten 1910-ben született Cevian Didó című regényében teljesedett ki. A főhős, Didó - ahogy Szabadi Judit megfogalmazza a Virágünnep vége című kötet előszavában, tulajdonképpen Pygmalionként teremti, formálja újjá Pauline-t, önálló nőből egy műalkotást hozva létre.1 A végül is élet- képtelenként elsorvadó Pauline ellentéte Hellay Ibelon perverz szexuális illusztrációkkal feldúsított, démonikusan erotikus figurája. Gulácsy Lajos legtöbb irodalmi alkotásán vé1 SZABADI 1989. 20.

218