Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Régészet - Péntek Attila–Zandler Krisztián: A Cserhát-hegység és az Ipoly-völgy felső paleolitikus és epipaleolitikus lelőhelyeinek topográfiája
2.3. Az Ipoly-völgy lelőhelyei A fiatal süllyedékes völgymedencék kivételével az Ipoly mellékét a Cserhát környéki felső-oligocén üledéksor építi fel, ez nagyjából boltozatszerűen települt. Emiatt itt a felszín megfordulása következett be. Alsó- és középső-miocén rétegek csak Szécsény felett, illetve Drégelypalánk alatt jelentkeznek az Ipoly mellékén. Az Ipoly menti területre a tö- réses szerkezet nagyon jellemző, nagyfokú az új-pleisztocén-holocén vetődések morfológiai szerepe. A vetők mintegy szétdarabolják az Ipoly két partján húzódó felső- oligocén rétegekből álló „ősbércet”. A táblákra töredezett denudációs felszínen nagyon sok vető nyomozható ki. Az Ipoly-völgy felfűzi a Nógrádi-medence néven ismert Losonci-, Balassagyarmati- és Ipolysági-medencéket és jelenlegi futása közben egészen fiatal új-pleisztocén-ó-holocén medencerészeket kapcsol egybe. Ez utóbbiakat vékony alluvi- ális és új-pleisztocén folyóhordalék tölti ki. Az Ipoly hosszú K-Ny-i és rövidke É-D irányú darabokból tevődik össze, a megtörések tektonikus eredetűek. Az Északi-Cserhát területének a mai felszíne a legfiatalabb hegységképződés és a lepusztulás működésének az eredménye. A nagymértékű lepusztulás főleg a kiemelkedő Kárpátok maghegységei felől lerohanó ősfolyóknak tudható be. A folyók szétteregették a törmelékkúpjaikat és egyre simábbra gyalulták az észak-cserháü és környéki felszíneket. Az említett ősfolyók kavicsanyaga főleg a közeli Északnyugati-Kárpátokból származhat, ahol a nagy kiterjedésű maghegységek első kiemelkedése a miocén vége felé megkezdődött. A kavicsanyag egy része származhat a korábbi időszakban az Alföldről, a feltöltődő nógrádi-borsodi tengeri vályú felé irányuló centrifugálisan futó vízrendszer hordalékából is. Ezt a mio- cén-helvét kavicshordalékot később a Kárpátokból leszaladó ősfolyók mosták ki újra fekvő helyzetükből és ellentétes irányba, vagyis D felé szállították. Ez az oka a felvidéki ősfolyók által lerakott kavics nagyfokú koptatottságának. A terület letarolódása a felső-pannonban még tarthatott, amikor a Börzsöny és a Mátra környéke, továbbá a Vác környéki idősebb üledékes rögök már megemelkedtek. A pliocén végén megszűnt az ősfolyók letaroló tervékenysége, az eruptív térszínen befejeződött a tönkösödés és a törések mentén megindult a mai vízhálózat kialakulása. Kiemelkedett az egész Cserhát, megindult az egyes vulkanikus tönkrészletek kiemelkedése az Északi-Cserhátban, gyakran a lapos an- tiklinálisképződés és ezek feldarabolódása. Ezek többnyire erős denudálódás, aszimmetrikus formákat is létrehozó törések útján történtek. A régi ősfolyók lepelkavicsainak a lepusztulástól megmenekült foszlányai helyenként még megvannak a kiemelkedett tönkrészletek tetején. Az Északi-Cserhát mai formáinak a felső-pliocén-pleisztocén folyamán végbement fejlődésének részletes megismeréséhez hiányoznak a szépen fejlett teraszos völgyek és nincsenek olyan korjelző üledékek sem, amelyek a különböző magasságokban igazolhatnák a kiemelkedések mértékét (LÁNG 1967: 190-192). Az Ipoly-völgy középső részének bal parti területe több fiatal, feltöltéses süllyedők láncszerű összekapcsolódásának tekinthető. Dél felé határozott morfológiai határral különül el, így teraszos völgymedence képét mutatja. Felszínének mintegy egyötöde ártér, fele közepes magasságú, 30%-a közepesen tagolt síksági domborzattípusba sorolható. Az abszolút magasság 126 és 180 m között változik, a relatív relief átlagos értéke 18 m/km2, a magasabb (III-IV. sz.), erősen felszabdalt teraszokon 40-50 m/km2 közötti (DÖVÉNY1 2010: 803). A tanulmány írásának időpontjában (2015) az Ipoly magyarországi oldalán nem ismerünk az Aurignacien kultúrába tartozó lelőhelyet. A nagyszámú, a Gravettien kultúrába sorolandó lelőhelyek leletanyaga többnyire felszíni gyűjtésekből származik és álta143
