Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Régészet - Péntek Attila–Zandler Krisztián: A Cserhát-hegység és az Ipoly-völgy felső paleolitikus és epipaleolitikus lelőhelyeinek topográfiája
sebb foltokban már a Kárpátoktól É-ra is megjelentek a lombhullató fafajok: nyár (Populus), fűz (Salix) (KOLACZEK 2010; FEURDEAN et al 2014). A Kárpát-medencétől D-re fekvő területeken pedig már egyértelműen a lombhullató, bár még nem összefüggő erdőségek uralták a felszínt (WILLIS et al 2000). Erőteljesebb éghajlati és morfológiai változásokat hozott a késő-glaciális utolsó hideg időszaka, a Dryas III (12.700-11.500 BP), melyet hirtelen bekövetkezett, jelentős hőmérsékletcsökkenés és kevesebb csapadék jellemzett. A késő-glaciális és egyben a pleisztocén végét, valamint a holocén kezdetét erőteljes felmelegedés jellemzi (HERNESZ 2015: 22-25). A késői felső paleolitikum időszakát az a „Pilisszántó-bajóti fauna fázis” jellemezte, amelynek során lényegesen megnő az arktikus klímát kedvelő fajok aránya. Nagyobb tömegben voltak jelen a rénszarvasok és a vadlovak, továbbá megjelentek a pézsmatulkok, ugyanakkor egyes fajok, a mamut-sztyeppe jellegzetes megafauna-elemei, mint például a jávorszarvas, a gyapjas orrszarvú és a mamut eltűntek (BÖKÖNYI 1972; T. DOBOSI 2009a: 22). A barlangi medve szinte teljesen eltűnik a területről. Ezt a nagy jelentőségű változást hűen szemléltetik az egyes epipaleolitikus lelőhelyek faunisztikai adatai is. A vadászott állatok döntő többsége rénszarvas és/vagy vadló volt (VÖRÖS 1982; 1993; 2000; KOVÁCS 2011; SÜMEGI 2011; KOVÁCS et al 2012; VARGA-RADVÁNSZKY 2012). Az etnoarcheológiai analógiák alapján a „klasszikus” csordaállatok, a Rangifer taran- dus két közeli rokonságban lévő alfajának, a rénszarvasnak és a karibunak a vadászata is csordába tömörüléskor és a csorda vonulásakor zajlik. A vadászat helyszíne az esetek többségében a mindenkori természetes topográfiai „neuralgikus” pontok, szűk völgyek, hegyszorosok, folyóvizek gázlóinak területe volt. Az állatok vándorlása szezonális, az évszakok váltakozásához kapcsolódik. Nyáron a tundra-, télen pedig a tajgaövezetben tartózkodnak, a két zóna közötti mozgásuk ősszel és tavasszal történik. A téli, tajgaövezet- be való visszahúzódásnak, tehát magának a szezonális migrációnak az az oka, hogy a tundra kedvezőtlen téli adottságaihoz képest, a tajgaövezetben a tűlevelűekhez is kapcsolódó zuzmó mint lényeges táplálkozási forrás is rendelkezésre áll. Az egyes szubark- tikus övben fennmaradt vadászó közösségek tehát valamilyen módon követik a rénszarvascsordákat, szinte csakis ezeknek a vadászatára specializálódnak.1 A késői felső paleolitikum időszakában hazánk területén is valószínűsíthető, hogy a bázistáborok kialakítására a legopümálisabb környezeti feltételeket a rénszarvasok vonulásának színtere, a tundra-tajga zóna határa biztosíthatta (KERTÉSZ-SÜMEGI 1999: 77). A Közép-Dunamedence Gravettien-Epigravettien vadászati stratégiájával foglalkozó írásában B. Logan is megállapította: „Unlike their Gravettian forebears, who could select from a broad range of animal resources without ranging far from their settlements, Epigravettian groups of the Middle Danube were more closely linked to the migratory behaviour of a single species. ” (LOGAN 2000:192). A Ságvár-Lascaux interstadiális fiatalabb szintjeinek kezdetén környező hegységkeret peremén fennmaradt jégkori erdőrefúgiumokból, reliktumfoltokból a tajgaövezetre 1 A kérdéskomplexum részletes etnoarcheológiai és régészeti tárgyalása megtalálható Dillon H. Carr doktori disszertációjában (CARR 2012). 124
