Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Néprajz - Molnár Ildikó: Hollókő gazdasági változásai az elmúlt másfél évszázadban, különös tekintettel a Világörökségi cím elnyerése utáni időszakban
A tyúkhús ebben a faluban is gyakorta volt a vasárnapi ebéd jellemző alapeleme. A húst levesbe főzték, majd megfőve külön tálalták. A tyúk mellett másik szárnyas a liba volt, amelyet a Márton-napi vendégség alkalmával szolgáltak fel, így tisztelegve Hollókő védőszentje, Szent Márton előtt. A gazdaság változása a második világháború után Már a háború előtt a hollókőiek nagy része eljárt a faluból, ipari munkákban, bányászatban és cselédként találtak munkát. Ezt a munkát egyrészt a kényszer szülte: a kevés, rossz minőségű termőföld a falu határában, másrészt, pedig a kitörési vágy. Az itt szerzett ismereteik, tudásuk, tapasztalatuk és legfőképpen pénzük tette azt lehetővé, hogy a szűkös Ófaluból nyitni tudjanak, és az új falurész építésébe kezdjenek. A faluból elment fiatalok ugyan visszajöttek, de már nem a földeken szerettek volna munkájuk után dolgozni, hanem élvezni akarták azt, hogy van pénzük, vannak lehetőségeik. Ezt a folyamatot erősítette az elektromos hálózat, a rádió és a tömegközlekedés megjelenése, amely már az 1930-as évek végén elkezdődött: nevezetesen a termőföldek művelésének lassú elhagyását. Ezt támasztják alá az 1945 utáni légi felvételek és térképek, amelyeken a falu határában jellemzően sok legelőt találni, pl.: a vár és az Ófalu közötti lankákon és a két patakvölgy között. A földművelésre az 1864-es tagosítást követően a sok tulajdonossal rendelkező nadrágszíj parcellák szolgáltak, amelyeket az igen nehéz megművelhetőség és a kis terméshozam jellemzett. Az eddig is sajátos agrárkultúrájú Hollókő két évtized alatt sebesen veszítette el a földdel való kapcsolatát. A műemléki védelem után az Ófaluban gyorsan betiltották az állattartást, viszont a 20. század elején a Hollókői faluképre jellemző pajták és istállók megszűntek, mert a városokban végzett munkától tehetősebbé vált fiatalok itt kezdtek el építkezni. A 60-as évek első éveiben azonban alapvető változások történtek a kistelepülés életében. A háború előttihez képest az aktív keresők foglalkozási szerkezete jelentős átalakuláson ment át. A mezőgazdaságban ekkor a keresőknek már csupán 59%-a dolgozott, és zömmel a nőknek nyújtott munkalehetőséget. A Nagybátony, Petőfibánya, Kisterenye és Salgótarján vonzáskörzetében zajló bányászat a magasabb jövedelmek ígéretével magához vonzotta az aktív kereső férfiak nagyobbik hányadát (51%). Míg az ipari-építőipari szektorban foglalkoztatottak száma az 1960-as statisztika szerint a keresők 34%-át tette ki. A fennmaradt 7% a közlekedésben, a kereskedelemben és a szolgáltatás más területein, valamint az egyéb munkahelyeken dolgozott.7 A falu határa 141 ha, 1977-ben tájvédelmi körzet lett, nehezítve a mezőgazdaság fejlődését. Többek között ennek hatására a faluban létrehozott TSZ már 1979-re elveszítette önállóságát, az emberek nem a nehéz agráraimból akartak megélni. Mint már említettem, a fiatalok eljártak a közeli vagy esetenként a távolabbi nagyvárosokba dolgozni, az otthon maradt idősebbek pedig folytatták a hagyományos gazdálkodást. Ez oda vezetett, hogy az Újfalu kertjei megműveltek, megtermelik a szükséges zöldségeket és gyümölcsöket, de a keskeny szalagparcellás külső területeket egyre többen hagyták parlagon. Ez a tendencia a világörökségi 7 ROMHÁNYI M. MAD 2014. 307
