Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Múzeumtörténet - Patay Pál: Hat és fél év a Palóc Múzeumban
de bármilyen mélyen szántott, az eke sosem vetett fel korsótöredéket. Bizony nagyon régiek lehetnek ezek - vélte - bizonyára „a törökök idejéből valók, amikor a magyarok még itt sem voltak!” Gondoltam, minthogy a bátonyiak közül sokan látták a munkánkat, érdemes lenne válogatott anyagból ott egy kis kiállítást rendezni. A bátonyi pedagógusoknak tetszett az ötlet, a főnököm, Manga méghozzá támogatta is azt. Fel is hajtott egy Salgótarjánba üresen visszatérő tehergépkocsit. Hogy az apró bronzleleteket biztonságosan bemutathassam, átvittünk egy lezárható lapos tárlót is. Hogy az ugyancsak rázós úton (a háborús károkat még csak részben javították ki) a tárló üveglapja ne törjön el, magam a kocsi rakterűben állva, a tárló kinyitott fedőlapját kezemmel függőlegesen tartva tettem meg a kb. 50 km-es utat. Egy iskolában, kb. egy hétig volt nyitva a kiállítás. A következő évben két hétre visszatértem Bátonyba (1951. V. 28- VI.6.). Ekkor Komáromy József, a jászberényi múzeum igazgatója volt segítségemre. A két idény alatt összesen 972 urnasírt tártunk fel. Amíg Dunapentelén (azaz Dunaújvárosban) az építkezések során fel nem tártak kb. 1500 bronzkori urnasírt, ez volt az országban végzett legnagyobb hamvasztásos temető ásatása. Mivel Balassagyarmaton a Múzeumnak nem volt restaurátora, a begyűjtött bő kerámia anyag nem lett restaurálva és nem is lett publikálva. Csak egy előzetes beszámolóban tudtam róla ismertetést adni.5 Egyébként Bátonyban erősen tartotta magát az a mende-monda, hogy a Mátrában van betyár! (1950-ben!) Élt ugyanis a faluban egy Patay László nevű fiatalember. A háború előtt írnok volt a községházán, amellett leventeoktató. (Ez a háború után nagy bűnnek számított!) Egy este - 1949-ben - megállt a háza előtt egy fekete autó. (Mindenki tudta, az ÁVÓ jött ki valakiért.) Laci nem várta be őket; kirohant a ház mögötti kertbe, annak a kerítését átugorva meg a közeli erdőbe. Mesélték, hogy többek között egyszer megjelent fegyveresen a maconkai kocsmában, majd az ott lévő pénzt magához véve távozott. A rendőrség többször is elhíresztelte, hogy elfogták, de a bátonyiak ezt csak hírverésnek tartották. Egyebek mellett a legfőbb érvük az volt, hogy a postakézbesítő leány köténye emelkedett (köztudottan a babája volt). Viszont 1951-ben már nem hallottam Patay Laciról. Ugyancsak 1950 nyarán Szűgyben is ásattam. Ez azonban nem régészeti, hanem néprajzi témájú volt. Manga ugyanis hallott arról, hogy a katolikus templom kertje egykor temető volt és ott festett koporsókra találtak. Mint a népművészet kutatója ilyeneket akart megismerni. Szerzett is pénzt a MMOK-tól egy kisebb ásatásra. De minthogy ő járatlan volt ásatás terén, a munkát nekem kellett irányítanom. Több XVIII. század végi, XIX. eleji sírt tártunk fel; valóban fehér alapon festett színes virágokkal díszített koporsókban nyugodtak az eltemetettek. Számomra azért emlékezetes ez az ásatás, mert a MMOK Mózes Klára személyében térképrajzolót is kiküldött az ásatáshoz, aki előbb- utóbb a menyasszonyom, majd a feleségem is lett. Ha meleg szobában ültünk is a múzeumban, ahogyan azt a megyeházán mondták, nem unatkoztunk. Akadt mindig munkám. Mindenekelőtt is meg kellet ismerkednem a Múzeum régészeti anyagával. Sajnos az a háború előttinek csak a töredéke volt. A szov5 Patay Pál: Előzetes jelentés a nagybátonyi temető ásatásának eredményeiről Arch. Ért. 81/1954/ 33-47. 14
