Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2012 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 36. (Salgótarján, 2013)

Történelemtudomány - Balogh Zoltán: Üveggyári munkáskultúra Salgótarjánban 1906–1946

NEOGRAD2012 • A DORNYAYBÉLA J J* .MÚZEUM ÉVKÖNYVE XXXVI.

konyha-éléskamra, sertésól és széntároló tartozott. Ezeket a lakásokat öntöttvas kályhával fűtötték. A T-formájú emeletes, szabadfolyosós épületben munkáslakások, a hivatalnokok lakása és az üzemi iskola volt. Az iskolát és a hivatalnokok lakásait cserépkályhával fűtötték. Az egyemeletes igazgatósági épület mindkét oldalához földszintes ház kapcsolódott. A földszinten 4 szoba, 2—2 konyha, kamra és WC, az emeleten 5 szoba, konyha és kamra volt. Az épületben belső falépcső vezetett az emeletre. A telepen volt még egy zsindelytetős épületben hússzék, és az egyik munkásházban kapott helyet a provizorátus, vagyis a kolónia élelmezési üzlete, amihez többnyire kocsma is tartozott, valamint egy kuglipálya is kis házikóval.

A jelentés szerint az a 20 család, aki a gyár alapítása óta a kolóniára költözött, jelenleg is a telepen lakik. 1896-ban a gyárban összesen 291 munkás dolgozott. Ebből 249-en voltak magyar származásúak és csak 42-en külföldiek. Legnagyobbrészt az üvegfúvó szakmunkások és a tisztviselők voltak külföldiek. 66 üvegfúvóból 28-an, a 25 tisztviselőből 10-en. Az 1897. évi alispáni jelentés ennek okára is rámutatott, miszerint a salgótarjáni palackgyár volt a vármegye területén az egyedüli üzem, amelynek munkásai túlnyomórészt külföldiek voltak. „A gyár két és fél év előtt lépett üzembe, és olyan munkásokat, kiket ennél az új gyártelepnél alkalmazhatott volna, hazánkban nem találhatott. ”2

A lakásszerzés XX. század eleji módjáról Gyuris Ferenc visszaemlékezésében így írt: „Egy vagy kettő prominens idősebb üvegfúvót küldtek fel az igazgatóhoz nekik lakást kérni, és ha éppen volt üresedés, meg is kapták azt. Ennek díja is volt: egy hordó sört fizettek ezért a két közbenjáróknak.” Több fiatal nős munkatársa lakást kapott, de ahogyan a lakást szerezték, nem tetszett neki. A még a század- forduló környékén épített munkáslakások mellé a gyár 1928 végére építtetett egy újabb 12 lakásos földszintes munkáslakóházat, szoba-konyha-kamrás lakásokkal. Az 1928. évi gyárvizsgálati jegyzőkönyvek nem túl hízelgő képet festenek a palackgyári szociális viszonyokról. A gyártelepen kb. 120 lakás volt. Egy-egy lakóra 7 m3 légtér jutott. A földszinti lakások legnagyobb része nedves volt, a főként a nőtlen fiatalok elszállásolására szolgáló padlásszobákat mind egészségtelennek minősítették. A gyárban munkásétkezde, mosdó-és fürdőhelyiség nem állt rendelkezésre. Az ivóvízellátást részben kútvízzel, részben mesterséges szódavízzel oldották meg. Az 1930-as évek közepén a várost felkereső Szabó Zoltán szociológus a gyártelepet kültelki proletártelephez hasonlította. Az 1930-as évek második felétől fordított nagyobb gondot a szociális kiadásokra is a gyár. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy az 1936. évi tífuszjárvány jórészt az üveggyári kolóniáról és a forgáchi bányatelepről indult ki. 1937-ben építették a munkásfürdőt és 1938-ban a régi kolóniái munkásházak víztelenítésével, rendbehozatalával, új fürdőszobák építésével „egy mintaszerű, egészséges, virágos lakótelep létesül”2 Szvircsek, 1988. 280—283. A kereskedelemügyi miniszter Nógrádban Nógrádi Lapok és Honti Híradó 1893.december„ Szvircsek., 1978. 9—11., Szvircsek, 2003. 414.

175