Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)
Történelemtudomány - Szirácsik Éva: Salgótarján város az első polgármestere, Dr. Förster Kálmán szemével
NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYELJLL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV. Nem riadt vissza azonban attól, hogy feljebbvalóival szembe szálljon a város érdekében: „Az 1932. dec. 6-án tartott városi közgyűlés fő napirendi pontja az a fellebbezés volt, melyet a város előterjesztésemre azon alispáni határozat ellen nyújtott be, mely a községi pótadó felemeléséről döntött. A fellebbezést a pénzügyminiszterhez nyújtottak be a 12401/1932 sz. alispáni véghatározat ellen... Az egész közlemény végső kicsengése: a város polgársága már több terhet nem viselhetne, vállalja azokat az államháztartás. Ez a határozat is bizonyítja, hogy az igazság tudatában nem féltem előterjesztést tenni olyan határozat megdöntésére, melyet a vármegye alispánja, tehát közvetlen főnököm hozott, ha azt a város érdeke megkívánja. ” Amikor 1925-ben új polgármesteri lakást kapott, akkor köszönő beszédében kiemelte, hogy a közvéleményt megismerte, tudja, hogy mit várnak el tőle, és arra fog a továbbiakban is figyelni. A gyakorlatban azonban a városi lakosság véleményét olykor intézkedéseivel kiszolgálta, máskor ellenállt neki. Az elsőre példa a kálvária építése. „Régi óhajtása volt Salgótarján közönségének, hogy itt az országnak 1919 óta északi, abban az időben ideiglenesen északabbra kitolt -határán- kálváriát létesítsen. ” Az utóbbit pedig felidézhetjük az országzászló helyének kiválasztása, vagy a ravatalozó esetében. „A közvélemény az országzászlót a hősök szobra párjaként a főtéri állomás épülete másik oldalán, a piacnak használt téren kívánta felállítani. Ezt a tervet azonban én határozottan elleneztem. Nézetem szerint a hősök szobra sem volt odavaló és az országzászlót sem szabad a mindennapi piaci forgalomba helyezni. Szembe fordultam -kivételesen- a közvéleménnyel és nem adtam fel a reményt, hogy a város közönsége mégis csak be fogja látni, hogy méltóbb helyet az országzászló számára nem találhat, mint a várost és vidéket uraló Szent Imre hegy tetejét, /a Pipist/” A megcsontosodott szokásokon is mert változtatni 1925-ben. A polgármester ravatalozót akart építeni, hogy a városon ne haladjon keresztül gyászmenet, helyette csak a ravatalozóban szóljon a zene. „Egy ilyen közóhajjal való szembehelyezkedés nem volt hálás dolog, lassan mégis sikerült az egyesületek vezetőivel az ellenállást leszerelni...” A korabeli városban visszaemlékezései alapján azonban a legnagyobb konfliktus a bányászok és a bányavállalat, valamint a város és a bányavállalat között húzódott. Az előbbi esetében mediátor szerepet töltött be. 1925-ben egy bányászküldöttség munkát kért tőle, mert a keresetük nagyon kevés volt. „Őszinte sajnálattal telt meg a szívem. ’’-írta, s másnap a bányászvezetőséget és a munkások képviselőit a tárgyalóasztalhoz ültette. Az „eredmény jelentéktelen volt”, de elérték, hogy a kormány egymilliárd korona kölcsönt engedélyezett a városnak ínségmunkára, amely révén a Tarján patak rendezésénél 180-200 embert tudtak foglalkoztatni. Városvezetőként viszont ütközni kényszerült a bányavállalattal. 1931-ben az ipar- testület székházában „folytak le például azok a harcias tárgyalások, melyeket a város közönsége a város alatti szénbányászat ügyében a kőszénbányával vívott és 39
