Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2010 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 34. (Salgótarján, 2011)
Néprajz - Steib Janka: A bányász identitás hagyományos elemeinek történeti vizsgálata a bányászat fellendülésétől hanyatlásáig Salgótarjánban és környékén
NEOGRAD 2010 • A NÓGRÁD MEGYEULLftájfZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIV. hája jelentette, mely sötétkék színű volt, nadrágból, zakóból, nagykabátból és tányérsapkából állt, rangjelzéssel és a munkának megfelelő rendfokozattal ellátva. A vállrojt színe a mérnököknél arany, az altiszteknél ezüst, a vájároknál fekete. Középen viselték a bányászjelvényt, ami a tányérsapka ellenzője felett is megtalálható volt. A bányászok igazolványt kaptak az egyenruha viselésére.37 Az 1970-es években visszatért a korábbi hagyományokra épülő új díszegyenruha a bányavállalatokhoz. A díszruhát meg kellet rendelni saját pénzből és méretre gyártották. A bányászok a vidék mezőgazdasági munkával foglalkozó lakóitól eltérő életrendjüket, életmódjukat díszegyenruhájukkal is kifejezték. Az egyenruhákat 1950-es évektől erkölcsi megbecsülésük miatt kapták, ünnepélyes alkalmakkor, felvonulásokon hordták, ébren tartotta a hivatástudatot, valamint jelezte a bányászok foglalkozását. A díszegyenruhájuk egyes elemei különböző jelentéssel bírnak. A tányérsapkán lévő rangjelzés és a munkának megfelelő rendfokozat fokozati különbséget jelent, amit a bányászok a színekkel fejeznek ki. A kezdetben védő funkciót jelentő farbőr foglalkozásuk, hovatartozásuk jelképévé vált. Fegyvertartási kiváltságuk emlékét őrzik a viselet tartozékai, a kard és a fokos. A bányászjelvényt kitüntetett helyen, középen viselték. A bányák bezárása után az egyenruhát a bányászok továbbra is ünnepnapjaikon viselték, jelentésük megváltozott. A bányavállalatok által bevezetett díszruha a dolgozók elhivatottságának erősítése mellett a bányába való toborzást kívánta segíteni. A bányák bezárása után a bányászok egyenruhájuk felvételével legitimizálni kívánták a társadalomban betöltött szerepüket. Az emlékhelyek avatása mellett a díszruha az, amely a legszembetűnőbb kifejezésmódja szakmájuk iránti elkötelezettségüknek, identitástudatuk bizonyításának. Kisharang A bányászatban a jelző kisharangok elődje a „klopacska” volt. Már az 1200- 1300-as években is használták az ércbányászok Felvidéken, Erdélyben. Ez egy 70x12 cm-es falap, melyet felfüggesztve fa kalapáccsal ütögettek. Az 1600-as években a Selmecbányái főbíró utasításba adta, hogy a bányába való leszállás előtt a kisharang hangjára a dolgozóknak imádkozni kellett, hogy műszak végén sértetlenül jöjjenek fel a bányából. A klopacskát a magyar bányászok „lármafa” névre fordították. A kisharang volt a bányamunka általános jelzőrendszere. Ezzel jelezték a műszakkezdést, műszakváltást. De ez szolgált a veszély idején a bányászok, a bányatelep riadóztatására. Ebben az esetben a harangot félreverték, ez jelezte, ha valami nem rendeltetésszerűen történt lent a mélyben. A bányászok a klopacskát eredeti használatával társítják, tehát az imádkozással, a műszak kezdésével. Ez 37 Szvircsek, 2005. 37—38. 199
