Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2010 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 34. (Salgótarján, 2011)
Műszettörténet - Shah Gabriella: A keresztrefeszítés ábrázolása a magyar képző- és iparművészeti történetében az államalapítástól napjainkig
NEOGRAD 2010 • A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIV, gasló darabjai, a Pray - kódex öt tollrajza közül egy a Keresztrefeszítést, egy pedig a Levétel a keresztről témát ábrázolja. A körmeneti vagy oltárkeresztek a román kori magyar bronzművesség legjellemzőbb, legváltozatosabb emlékcsoportja. Az ereklyetartó mellkeresztekkel szemben túlnyomó többségük magyarországi műhelyek terméke. Rendeltetésük — ahogyan elnevezésük is mutatja — kettős: a középkori liturgiában gyakori körmenetek alkalmával rúdra tűzve hordozták őket, egyébként pedig kereszttalphoz erősítve az oltáron álltak. A magyarországi körmeneti keresztek túlnyomó része is a 11. század vége és az 1241-es tatárjárás közötti másfél évszázadban készült. A keresztek legfontosabb része a korpusz, a megfeszített Krisztus ábrázolása. A Megváltó alakjának megformálása a keresztény művészetben a teológia fejlődésével szorosan összefüggő, változó folyamat. Az ókeresztény művészetben az 5. századig a keresztrefeszítésnek mint különösen szégyenletes kivégzési módnak az ábrázolása a 6. században jelenik meg, abban a formában, ahogyan a szentföldi ereklyetartókon láttuk. Ez még nem a megfeszített áldozat képe, hanem az élő, a halálon diadalmaskodó, a kereszt előtt álló istenemberé. A következő századok nyugati — Karoling — művészetében ez a kép csak annyiban közeledik az evangéliumi leíráshoz, hogy a hosszú tunikát felváltja az ágyékkendő; az élő Krisztus uralkodói hatalmát azonban királyi koronával hangsúlyozzák. A halott Megváltó ábrázolása a 9. század első felében jelenik meg, közel egyidőben a nyugati és a bizánci művészetben. A régi tradíciókat azonban nem szorította ki azonnal. Évszázadokon keresztül élt együtt a két ikonográfiái típus, vidékenként vagy egy-egy szerzetesi reform hatóterületei szerint került túlsúlyra az egyik vagy a másik. A párhuzamos ábrázolások természetesen hatottak is egymásra, a tiszta ikonográfiái jellemvonások keveredtek, s a román kori korpuszok nagy része a holt és az élő ábrázolási tradíció elemeit egyaránt magán viseli. A döntést végül a teológiában a misztika, az ikonográfiában pedig a gótika hozta meg, s ettől kezdve kizárólagossá vált a „fájdalmak emberének” megjelenítése.11 Korpusz - életfa ábrázolással A Cegléden előkerült kereszten ábrázolt Krisztus alakjával harmonizál a kereszt formája is, amely rügyező faágat mintáz. Ez a rügyező — máskor legallyazott — faág Krisztus keresztjének mint az „élet fájának” felfogását érzékelteti. A gondolat már a kereszténység első századaiban felbukkan, s az egyházatyák írásain kívül költői művekben is gyakran előfordul. Ábrázolásával legtöbbször az első évezredben — a Karoling művészetben — találkozunk ugyanúgy, mint a Christus Rexszel, a világon uralkodó királyi Krisztussal. A romanikában is tovább él szórványosan Európaszerte, nálunk azonban igen gyakori. Lehetséges, hogy az „élet fájának” 11 11 Lovag, 1979. 7-8. 118
