Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXX. (2006)

Történelem - Szvircsek Ferenc: A fejlesztés és megtorpanás évei. „Minden bányásznak hazafias kötelessége teljesíteni a terveket”

1956. nyarán azonban már a nógrádi bányászok is érezték, hogy valami gond van az országban, ezért egyre gyakrabban adtak hangot panaszaiknak. Követeléseik megjelentek az iparág 1956. júliusában tartott kongresszusán is, mivel emelkedett a szénbányák termelése, vele szemben azonban a munkavégzés biztonságával, az egészségügy feltételeinek javításával - a munkavédelmi beruházások ellenére - elégedetlenek voltak. A bányászokat különösen nyugtalanították a bérezésükkel összefüggő gondok, s jogosan vetették fel, hogy a vezetők gyakran megszegik a bérezés alapvető elveit, mert nem mindig és mindenkinek lehetett a nagyobb keresetet biztosító munkahelyeket kijelölni. Nem a teljesítmény alapján elvárható bért számolták el a dolgozóknak, hanem a rendelkezésre álló béralapot osztották szét. Ugyancsak tarthatatlannak ítélték a mértéktelen túlóráztatásokat, és az érvényben lévő nyugdíjtörvényt, mely rendelkezése szerint, az utolsó évi keresetük alapján mehetnek csak nyugdíjba a bányászok. (A probléma ebben az esetben az volt, hogy a nyugdíjazás előtti időben, az egészségében megrokkant bányászt, zömében már csak fenntartási és külszíni munkán alkalmazták, mely természetesen keresetcsökkenéssel járt). A bányászati miniszter első helyettese ekkor, a szorospataki bányatelepről elszármazott bányász, Kocsis Lajos volt. Kocsis Lajos is felszólalt a kongresszuson, és megígérte, hogy az ágazati gondokat a szakszervezettel öszszefogva, megvizsgálják és igyekeznek majd orvosolni. Erre azonban szintén nem került sor. Ellenben a szeptemberi, VI. Bányásznapon adták át először, az 1953-ban alapított, „10 éves" Szolgálati Érdemérmet az arra érdemesült dolgozóknak. Ugyanekkor 157 nógrádi bányász kapott OTP lakáshitelt is. Az államosítástól 1956-ig eltelt 10 év alatt, a bányászok szociális és kulturális helyzete a meglévő problémák ellenére, jelentős mértékben javult. Miután a termelés felfutása, a munkáslétszám jelentős emelkedésének volt a következménye, kénytelenek voltak a vezetők megállapítani, hogy a régi, elavult bányászkolóniák alkalmatlanokká váltak a bányamunkára jelentkezők elhelyezésére. Ezért korszerű, új lakótelepek építésére volt szüksége a Nógrádi Szénbányászati Trösztnek. Ez a gond elsősorban a szénmedence déli területén jelentkezett, ahol a bányaművelés jövőjét látták biztosítottnak a Tröszt vezetői. Mint ismeretes, a kormány döntése nyomán, Nagybátonyban indult meg az „új bányászváros" építése 1948-tól, s 1956 végére már 521 korszerű lakást át is adtak. Az 1952-ben megindított „sajáthoz" akció keretében hosszú lejáratú, előnyös kölcsönök felvételével a bányászok, az általuk kiválasztott helyen építhették fel a saját házukat. 1956-ig ennek az akciónak a keretében, 410 családi ház épült meg. Ezek közül: Kisterenyén 178, további házak pedig Salgótarjánban, Nagybátonyban, Nemtiben, Rákóczi-bányatelepen, stb. létesültek. Az építkezések üteme azonban elmaradt a növekvő munkáslétszám igényei mellett. A távolabb lakó ún. „kétlaki" dolgozók számára munkásszállásokat kellett építeni és berendezni. 1956 év végén, már 760 bányász lakott munkásszálláson: Nagybátonyban, Mizserfán, Kazáron, Kisteleken, Jánosaknán és Kisterenyén. A szállón térítés ellenében napi háromszori ellátást kaptak az ott lakók, sőt a bányaüzemek dolgozói is igénybe vehették a napi egyszeri étkeztetést az üzemi konyhán. Munkaruhával is az I. ötéves tervben látták el először a bányászokat. A munkáslétszám növekedésével, természetesen a bejáró dolgozók száma is emelkedett, akik vonaton, autóbuszon vagy a keskenynyomtávú ipar vasúton jutottak el a munkahelyükre. Az I. ötéves terv elején még csak öt autóbusz, a végén pedig már 64 autóbusz szállította a bányászokat, s ezzel a közlekedési lehetőséggel, több mint 100 községet kapcsoltak be a munkásszállításba. A bejárók közül legnagyobb számban, Nagybátonyba mentek dolgozni. A szállítás egy részét maga a Tröszt végezte el, a teher49