Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXX. (2006)

Történelem - Szvircsek Ferenc: A fejlesztés és megtorpanás évei. „Minden bányásznak hazafias kötelessége teljesíteni a terveket”

autókból átalakított buszokon, amit a köznyelv csak „fakarusznak" nevezett. Az iparvasúti szállítás a zagyvái és a zagyvapálfalvai körzetben volt jelentős, ám a bányák bezárásával ennek a szerepe lecsökkent. Mizserfán és Mátranovákon az iparvasúti munkásszállítás már alig játszott szerepet. Nagybátonyban pedig csak a szorospataki és a tiribesi ún. „kisvasutak" segítettek be a munkásszállításba. Kazárról a Kisterenyére vezető bekötőút mellett, az egykori Gyula-rakodó helyén, 1955. tavaszán kezdődött meg egy új szénosztályozó építése. A törővel egybeépített osztályozó, a kazán és a mizserfai szén ipari (erőműben történő) felhasználását tette lehetővé. A törőmű 300 vagon teljesítményű volt, melléje 100 vagonos ürítő és 60 vagonos széntároló épült iker mérlegházzal. (1957-ben tervezték a rakodói lakótelep építését, 120 család részére). Nagybátonyban ugyanekkor, a MTH 209. számú Zsinkó Vilmos Vájártanuló Intézet felnőtt dolgozói, toborzási versenyre hívták ki az ország összes MTH vájáriskoláját. Külön páros verseny alakult ki az Ajkacsingervölgyi Vájártanuló Intézet és Nagybátony között. A mizserfai bányákban újfajta acélcsővázas ácsolattal történő kísérletbe fogtak, hogy kiválthassák a drága bányafát, Csurgó táróban pedig felszerelték az első PML-5 típusú szovjet „lapátológépet". A Nógrádi Szénbányászati Tröszt Központi Bányamentő állomása, még az Salgótarjáni Kőszénbánya RT. alapításában, 1928-tól működött. A bányamentés története azonban jóval korábbra nyúlik vissza, hiszen a nógrádi szénmedencében fekvő Inászón, 1904-ben már létesítettek egy bányamentő állomást. Az inászói Ferenc aknán, 1905-ben, egy korábbi bányatűz miatt elgátolt bányamező újranyitásánál, a bányamentők használták a tulajdonukban lévő 5 db. Neuper-féle készüléket. 1907-től már a korszerűbb, Draeger-féle regeneráló bányamentő készüléket kaptak, melyek közül 3 db már telefonnal volt felszerelve. A bányamentő állomást 1912-ben, az újonnan megnyitott somlyóbányai Teréz táróra helyeztek át. A felszerelésük a 16 db Draeger-féle készüléken kívül, villamos kézilámpákból, hordagyakból, telefonokból és töltőgépből állt. A salgótarjáni József aknára 1914-ben került a bányamentő állomás, ahol a gépház épületében rendezkedtek be. Kísérleti tárót, kísérleti aknát, füstkamrát létesítettek számukra, és a legénység oktatására egy tanterem is rendelkezésre állt. 1916-ban a felszerelés egy részét átadták Dorognak, azonban a szükséglet úgy hozta, hogy a gépparkot Salgótarjánban is fejleszteni kellett. Az 1930-as években korszerűsítették a mentőállomást és 15 db, majd Mizserfára kihelyezve 5 db 1924-es típusú Draeger-féle készüléket tartottak nyilván. A salgótarjáni mentőállomásnak a készülékeken kívül két Pulmotor, egy oxigénáttöltő szivattyú, egy akkumulátortöltő mellett 2o db Wolf-féle bányalámpa, 14 db régi típusú Wolf-lámpa, egy szénmonoxidot vizsgáló készülék, hordágyak, telefonok álltak a rendelkezésére. A részvénytársaságnak egy vezetőből és 30 mentőből álló, kiképzett bányamentő csapata volt, akik évente négy gyakorlatot tartottak, nehéz bányabeli munkát végezve. A nógrádi bányamentő állomás is sokat vándorolt a jellegzetes „vándor bányászkodás" következtében, melynek során a mentőállomás is követte a bányák létesítését a gyors reagálás érdekében. Jelentősebb fejlesztése csak 1948-tól indult meg. A régi 1924-es típusú Draeger-féle készülékeket, a 160/A típusú készülékekkel váltották fel, s ezzel az állomáson 23 új bányamentő készülék állt rendelkezésre. Állandóan fejlesztették a felszerelésüket, beszereztek öt Pulmotort, hat Inhabadot, 40 új akkumulátoros lámpát, univerzális ellenőrző készüléket. 1952-ben tértek át az álarc használatáról a csutorára és minden bányamentőnek már saját egyéni felszerelését képezte a csutora. 1955-ben, a volt József'lejtős aknában (1937-1951) létesítették a bányamentők új gyakor50